Izás poszt:)
2009.11.08. 13:01
"Izabellának hívják a tehenemet,
ha ránézek azt mondja múúú,
Izabellát a szobába bevihetem,
Izabella oly jómodorú..."
Megígértem, itt van.
Izabella a legkisebb. Amikor Anyu terhes volt vele – akkor voltam 4 éves –, én fiútestvért szerettem volna. Nem emlékszem pontosan, hogy volt, csak arra, hogy ülök a kórházban, és utálom Izabellát, mert lány. Sőt, tulajdonképpen nagyon sokáig utáltam Izabellát azért, mert lány. Aztán Izabella kezdett felnőni, én meg kezdtem elfogadni, hogy ő végül is lány. Majd egyre nagyobb, és nagyobb lett, és úgy kb. 5-6 éves korára egészen megszerettem, már együtt játszottunk, elvittem játszótérre, meg ilyenek. Aztán mire iskolába ment, teljesen testvéremként szerettem.
Izabella, amióta él, rajong az állatokért. Hol így, hol úgy, például volt egy korszaka, amikor, ha elment mellette egy hangya, sikító frászban tört ki, de végül is mindig szerette az állatokat. És szereti őket most is, hiszen, mint előző posztomban írtam, Iza állatorvos akar lenni. Szerintem egészen kicsi kora óta állatorvos akar lenni, mert bármit játszottunk kisgyerekként, ő mindig kutya, macska, vagy valami egyéb állat volt.
Szóval Izabella iskolába ment, és akkor már egészen kikupálódott gyerek lett belőle. Addigra túl voltunk a szeximaca korszakon, meg a cuncimókuson is. Nagylány lett belőle. Ez volt az a korszaka, amikor sokat verekedtünk, és piszkáltuk egymást, és mindig Anyu háta mögé bújt, majd megint csak teltek az évek, és lett neki egy barátnője, akivel sülve-főve együtt voltak. Majd eltelt még pár év, és Izabella nagyon akart egy kutyát. Újságíró azt mondta, nem lehet, mert kicsi a lakás, nem fér el állat. Persze, az évek során járt nálunk egy kutya, néhány macska, rengeteg hörcsög, egy-két tengerimalac, papagáj, zebrapinty, halak, teknősök, csigák, és mindenféle egyéb állat, amit csak el tudtok képzelni. Aztán egyik nap Kripli mondta, hogy talált Izának egy kutyát. Egy barátnőjének a bátyja Nyíregyházán dolgozik valami menhelyen, ahol születtek imádnivaló kicsi kutyák, és felküldi akkor az egyiket Izabellának. Anyu egyik nap szólt, hogy ma jön a kutya, vigyem el Izabellát sétálni. Lementünk sétálni, közben Minerva, a kutya, végig zötykölődte az utat egy kamionban, egy dobozban, Nyíregyházáról. Aztán Anyu felhívott, hogy megérkezett az új családtag. Izával elindultunk haza, illetve ő rohant, bár nem tudom, tudta-e. Beléptem a lakásba, megláttam, és imádtam. Majd bejött a szobába Izabella. Láttatok már pillanatok alatt kibontakozó szerelmet? Meglátta, felsikított, sírt, megfogta, vigyázott rá - merthogy Minerva elfért a tenyeremben, még talán az övében is -, magához ölelte, és sírt tovább. Gügyögött neki, simogatta, csókolgatta, és tudta, az övé. Csak az övé. Az ő kicsi kutyája. Akkor már mi is sírtunk. Most is mindjárt sírok, mert eszembe jut az arca, a szemei, ahogy nézett, mert megkapta, amire mindennél jobban vágyott. Egy ronda, ostoba, gyámoltalan, fáradt, és büdös kutyát. De az övé. Hetekig alig láttuk Izabellát, éjjel-nappal Minervával volt elfoglalva. Tanította, simogatta, vele aludt, éjszaka álmában átölelte, és boldog volt. Igazán boldog. Majd megint teltek az évek, Minerva is nőtt, Izabella is nőtt, és biztos vagyok benne, hogy Minerva tette olyan felnőtté, amilyen most is. Merthogy Izabella közben felnőtt nő lett. Ez több szempontból is látszik. Egyrészt átment bizonyos biológiai fejlődéseken, tulajdonképpen ezért is lett ő Izabella. Mert „Izabellának hívják a tehenemet, ha ránézek, azt mondja múúúú...”. És nem azért, mert Izabella kövér. Izabellának két olyan tejcsárda nyílt a mellkasából, amekkora családunk egyetlen női tagjának sem volt, soha. Másrészt Izabella közben sokszor volt szerelmes, és mindíg a legkülönbözőbb embereket tudta összeszedni. És közben Izabella csak nőtt, és nőtt, okosodott, tanult, és persze ott volt neki Minerva.
Ma, ha ránézek Izabellára, egy leendő állatorvost látok, aki szeretni fogja a munkáját, és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a keze, és kése alá került állatokat a lehető legnagyobb gondossággal, óvatossággal, odafigyeléssel, és szeretettel segítse át a problémákon. Ha ránézek Izabellára, azt látom, hogy az a kislány, akit annak idején orrba-szájba szívattunk, akivel minden hülye viccet meg lehetett csinálni, aki mindennek bedőlt, jövőre 12. osztályba megy, aztán leérettségizik, egyetemre megy, és dolgozni fog. Ha ma ránézek Izabellára, egy felnőtt embert látok, akinek megvannak a felnőtt problémái, a felnőtt gondolatai, bár van még mit csiszolni rajta. Izabella jövőre 18 éves lesz. 18 éve ismerem, és most utólag belegondolva, örülök, hogy Izabella született meg, és nem az öcsém. Mert ki akarhatna jobbat egy olyan testvérnél, akinek nagyobb lelke van, mint egy ház, és akkora szíve van, hogy akár az egész világ belefér? Aki segít, akkor is, ha fáradt, hévezik, csak az én kedvemért, egy kulcscsomóval, és úgy szereti az állatokat, mint senki más a világon?
Szeretlek Izabella, és köszönöm hogy vagy nekem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Firin Edhel 2009.11.08. 13:08:49
anyabanya44 2009.11.08. 13:16:59
T.A. 2009.11.08. 13:17:28
T.A. 2009.11.08. 13:20:04
