Ok-okozat
2009.11.05. 18:44
Ma délután rászántam magam a blogolásra. Ez ugyebár okozat. Márpedig azért, mert van ennek egy oka. Ezt az okot Perfection-nek hívják. méghozzi Mrs. Perfection-nek. Ő egy kolléganőm. Hogy miért is tökéletes ő? Hát őnáluk minden, és mindenki tökéletes. Olyannyira, hogy Perfection szerint én, fiatal koromból kifolyólag tökéletesen alkalmatlan vagyok a munkám elvégzésére, ő szerinte én csak azért vagyok ott, mert a főnököm kegyeltje vagyok.
De kezdjük az elejéről.
Március óta dolgozom Nőstény gyámjának cégénél, és, bár nincs különösebb képesítésem erre a munkára, azt hiszem eddig mindíg minden feladatot hibátlanul, illetve szinte hibátlanul végeztem el. Egy-két apróbb malőr kivételével nem volt panasz a munkámra.
Mrs. Perfection viszont ezt némiképp máshogy látja. Ő úgy gondolja, nekem mindíg mindent szájbarágósan kell elmagyarázni, mert különben nem értem meg. Úgy beszél hozzám, mint egy ötéveshez.
De most nézzük is ezt a dolgot, ami miatt megtörtént ez az ok-okozati cselekmény!
Nőstény felhívott. Sokszor szokott hívni, hiszen egyedül van Gyámmal (aki meglehetősen különös társaság), és gondolom néha szüksége van egy-két bátorító szóra, meg hát jó valakinek elmesélni a világ nagy dolgait.
Szóval Nőstény felhívott. Elmesélte, hogy volt a patikában, és elétolakodtak a nyannyerek. Nőstény ezt amúgy meg is írta a blogjában. És ahogy mesélte, hangot adtam azon véleményemnek, hogy igen, a 70-80 éves nyannyerek igen gusztustalanok tudnak lenni a patikában. Hiszen ők sietnek, sosem érnek rá. Természetesen Perfection, akivel természetesen egy szobában dolgoz(t)unk, rögtön magára vette, hisz korközelben van ő is a nyannyerséghez. Majd félrehívott Kisfőnök, és elmondta, hogy Perfection ezt nagyon mellre szívta, így úgy gondolták, helyeződjek át egy másik helyiségbe. Összepakoltam, és áthelyeződtem. Namármost ennek persze több előnye is van: egyedül vagyok a szobában, nagyobb az asztalom (nagyon nagy asztalom lett:)), jobban elférek, és Perfection sem hülyéz már le. De itt van a hátránya is... meglehetősen kellemetlenül érzem magam, hiszen tudom, sosem "kaptam" volna meg ezt a szobát, ha ez a beszélgetés nem történik meg. Igen, ezt a szobát "megkapják" az emberek, hiszen ez a szoba teljesen más célra van fenntartva. Bár én már márciusban szemet vetettem rá, akkor azt mondták, nem ez a szoba nem erre van kitalálva. Amúgy mifelénk bent az irodában meglehetősen családias a hangulat, kicsi cég, kevés alkalmazott, sok munka, mégis jól megvagyunk. Kivéve Mrs. Perfection. Ő mindenkinél többet tud, és ezt a többet jobban is tudja.
Na mindegy, áthelyeződtem. Elrendezkedtem, örültem, s egyben rosszul is éreztem magam. Kisfőnök azt mondta, semmi baj nem történt, csak ez így most jobb. Aztán eszembe jutott, hogy ott hagytam valamit a régi asztalomon, Perfection szobájában. Átmentem érte, és... dúdolt!!! Már bocsánat a szóhasználatért, de ő pl. kurva jól érezte magát attól, hogy egyedül üldögélhet, nincs mögötte a hülye, a gyerek, a zavaró tényező. Ez alapvetően nem zavarna, de ismerve a körülményeket... Na mindegy.
Két napig gondolkoztam rajta, hogyan tudnám a legjobban levezetni ezt a feszültséget, és úgy döntöttem, leírom.
Hát olvassátok, kedves olvasók.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
