Délben hívott a gázos, hogy kb. egy óra, és itt van. Egy óra előtt nem sokkal megérkezett, fél három körül ment el. Megnézett mindent, méricskélt, ahogy azt jó szakemberhez illik. Eltört a szifon, jövőhéten jön még.

Aztán átmentünk anyukámhoz. Anyukám egy nagyon különleges ember. Mindíg tud mondani valamit, amitől jobban érezzük magunkat, mindíg tud bíztatni, és természetesen mindíg jártas mindenben, ezért mindent meg lehet vele beszélni. Ez így történt ma is. Ám volt egy része ottlétünknek, amit sosem fogok megszokni. Ez Pimpike. Pimpike, ugyebár a boldogság kék madara. Nálunk Pimpike a "boldogság" kék madara. Pimpike megjött, és szinte mindenki ugyanúgy reagált.

Pimpikéről érdemes tudni, hogy ő nem beszélget, ő reagál. Ergo bármit mondasz neki, bármilyen témát indítasz útjára a beszélgetések útvesztőjében, ő nem száll be. Ő kívülről figyel, reagál, bizonyít. Mégpedig azt, hogy ő persze máshogy tudja, pont ellenkezőleg. Ráadásul Pimpike úgy jár köztünk, mintha ő mindenki felett állna. Ezen persze nem megsértődnie kell az illetékeseknek, hiszen nem bántóan írom ezeket a sorokat, csak véleményt formálok valamiről, illetve valakiről. Ez a véleményem nálunk amúgyis köztudott, bár eddig nem ebben a formájában mutatkozott meg.

Na szóval ott volt Pimpike. Általában örülünk neki, ha ott van, de nem önmagáért, pusztán azért, mert Pimpike párja szereti őt, nagyon. Olyannira, hogy talán azon dolgait sem látja, amit mi a hibáinak gondolunk. Amúgy Pimpike, és párja, talán a két legkülönbözőbb ember, akik egy párt alkotnak. Hiszen nem ugyanazt találják fontosnak, illetve mi ezt így látjuk. Bár lehet, hogy mindezt csak én látom, vagy gondolom így. Nem ugyanazzal a hévvel élnek, nem ugyanazzal a beleéléssel csinálják a dolgaikat, sőt, a családról alkotott fogalmuk is teljesen két irányba mutatnak. Persze, mondhatjuk, hogy ez majd változik, mert fiatalok, mind fiatalok vagyunk, előttünk az élet, de nem hiszem, hogy egy huszonakárhány éves embernek hirtelen változna az ilyen dolgokhoz való hozzáállása. Én aggódom, mert szeretném, ha Pimpike párja, - akinek ígérem kitalálok valami nevet - boldog lenne, de én úgy látom, többet szenved ettől az egésztől, mint amennyit boldog. Pedig a boldogság fontos. A boldogság egy mérleg egyik oldalán kell hogy helyet foglaljon, és a mérleg másik oldalára a boldogtalanság, a szomorúság, a szenvedés kerül. Ennek a mérlegnek semerre sem szabad dőlnie, akkor jó, ha pont egálban van a két dolog. De én úgy látom, Pimpike párjának mérlege igencsak a boldogtalanság oldala felé süllyed. És ez nem jó. Nem szeretném, ha úgy élné le az életét, hogy 65 éves korában, élethosszig tartó munka után úgy tekintene vissza az életére, hogy nem azzal az emberrel töltötte ezt a néhány évtizedet, akivel kellett volna. Igen, kellett, hiszen egy kapcsolat mindíg érdekekre épül, de ezt egy másik posztban fogom megírni. Szóval azt gondolom, mindentől függetlenül jól telt ez a nap, és remélem egyszer Pimpike is családtag lesz.

A mi családunké.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.