Obi
2010.04.14. 22:32
Nagyon rég írtam utoljára, de ennek tudjátok az okát. Viszont most, muszáj vagyok kiírni magamból valamit, mert úgy érzem, szétszakít belülről.
Elvesztettem valakit.
Valakit, akiről eddig nem is tudtam, hogy fontos.
Valakit, akire mindig úgy néztem, mint egy nyüzüge emberre, aki nem jó semmire, akinek nincsen lelke, aki csak bántja Izát.
Elvesztettem Obit.
Obiról írtam már korábban, és egészen a hónap elejéig ugyanaz volt róla a véleményem. Aztán megromlott a kapcsolatuk Izával, és Iza egyébként gerinctelen módon bánt vele. Nem tudom ez szándékos volt-e, vagy csak a tapasztalatlanság, hiszen Izának igazából Obi volt az első komoly. De az a folyamat, ami az elmúlt két hétben történt, az nem embernek való.
Tudniillik Iza és Obi összekaptak valamin, és Obi rosszul lett. Hazavitték, és akkor még én is gerinctelen voltam, és örültem is neki, hogy végre nem kell többé látnom őt. Aztán vége lett, és hatalmas űrt kezdtem érezni. Azt éreztem, hogy hiányzik az az ember, akit eddig én is csak bántottam. Azt éreztem, hogy hülye vagyok, hiszen eddig nem is szerettem, mi a franctól lettem én most szomorú. Mert szomorú voltam, hogy Obi nem lesz ott hétvégén. Szomorú voltam, hogy nem lesz kivel röhögni, hogy nem lesz aki csak ül a gép előtt, vagy fekszik, és csak úgy van. Szomorú voltam, hogy nem lesz csak úgy.
Hiányzik az, hogy szombaton abban a tudatban érjek haza, hogy ott ül a szobában, és nem csinál semmit.
Hiányzik az, hogy amikor épp kijön, akkor jókat röhögjünk.
Hiányzik az, hogy neki bármit el lehetett mondani, mert végighallgatta, bár mindig úgy éreztem, nem is igazán foglalkozik vele. De meghallgatta.
Hiányzik az, hogy biztonságban tudjam Izát, hogy tudjam, egy olyan emberrel van, aki mellett nem eshet baja, aki nem fogja bántani. Mármint fizikailag.
Az, hogy ők lelkileg mennyire bántották egymást, nem az én dolgom. Illetve részben de, hiszen Iza az én húgom, de nem akartam beleszólni.
Hiányzik, hogy arról beszélgessünk, hogy majd amikor állunk a templomban, és jön Nőstény, és akkor Obi pofákat vág, és elkezdek röhögni, és kudarcba fullad az egész.
Az elmúlt pár napban nagyon sokat beszélgettem Obival. Többet, mint az elmúlt két évben. Ez alatt a pár nap alatt rádöbbentem arra, hogy Obinak van lelke. Méghozzá nem is kicsi. Hogy tud szeretni, becsülni, tisztelni, értékelni, hogy neki még én is fontos voltam, én, aki folyton csak bántottam, és akkor hirtelen átértékelődött bennem az elmúlt két év.
Szégyellem magam, hogy folyton csak buzeráltam, szégyellem magam, hogy a háta mögött miket mondtam róla, szégyellem magam azért, amit gondoltam róla.
Szégyellem az elmúlt két év összes vele kapcsolatos gondolatát.
Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban, hiszen csak pár beszélgetésünk volt, és akkor is, rendszerint én panaszkodtam, és nagyon sajnálom, hogy többé nem lesz ott szombatonként.
Elvesztettem, és most hiányzik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
