Ma több mindenről is szeretnék írni, nem tudom mindet sikerül-e leírnom.

Először is a nap történéseiről. Illetve hogy egészen pontosan egy történésről. Mrs. Perfection-ről. A történethez jó tudni, hogy a munkahelyemen hivatalosan ügyintézőként vagyok tartva, ezért mindenféle érdekes feladat mellett én járok pl. postára. Postára járni amúgy nagyon izgalmas dolog. Sosem tudhatod, kivel hoz össze a sors. Én pl. nagyon jóban lettem az egyik postás kislánnyal, és tulajdonképpen csak ő az oka annak, hogy nem teljes undorral megyek postára. Mert ugye, amellett, hogy a posta izgalmas hely, nagyon idegesítő is, amikor a nyuggerek befizetik a csekkjeiket, és ezért fél órán át áll a sor. Szóval én járok postára. Na már most ennek amúgy van egy olyan része is, ami nem céges postai ügyintézési feladat. Ez abból áll, hogy egyszer Perfection megkérdezte, nem vinném-e el esetleg az ő csekkjeit is. Dehogynem, hiszen úgyis megyek a postára, plusz-mínusz öt percen már nem múlik az életem. Aztán – és belátom, ez csakis az én hibám – ebből szokás lett. Mármint hogy Perfection megszokta, hogy én viszem el a csekkjeit. Egészen odáig fajult a dolog, hogy egyik reggel beértem az irodába, és ott várt az asztalomon Perfection csekk-halmaza. Mert ő úgy gondolta, úgyis elviszem. Na és akkor eljutottunk a mai napi történetig, amikor is megkérdezte, megyek-e ma a postára? Mondtam, hogy nem tudom, talán. Ugyanis én akkor megyek postára, ha van valami céges postázni való. Majd Perfection hozzátette, hogy azért lenne jó, ha mennék a postára, mert akkor nem neki kéne kimennie, ebben a szar időben. Nem hát, baszod, majd menjek ki a szaridőbe én mi? Na, aztán 11 felé megunta a várakozást, és kiment postára, magának. Abban a szar időben. Majd, nem több mint tíz perc múlva odajött Kisfőnök, hogy mennem kell ma a postára. Gyerekek, én ennyire még nem röhögtem. Mondtam, hogy jó, elmegyek. Megkaptam az instrukciókat, és neki is indultam, majd a sarkon ki jött velem szembe? Hát persze, hogy Perfection. Persze, én tehettem róla, hogy nem tudtam előre, mikor kell postára mennem, hiszen én vagyok az ügyintéző, nekem kell tudnom, hogy kinek mikor jut eszébe postázni valamit. De már nem foglalkozom vele.

Áruljatok el valamit. Reggel 8-ra járunk be az irodába. A posta reggel 8-kor nyit. Minden reggel kávéval indítunk. Perfection már tegnap este is tudta, hogy lesznek csekkjei. Na akkor a kérdés: Miért nem Perfection megy el a postára, ha úgyis arra jön, és tudja, hogy nem haragszunk meg, ha késik pár percet? Nem akar lemaradni a kávéról? Mert kicsit később nem tud kávét inni? Vagy hogy van ez? Mindegy.

A másik, amiről írni szeretnék ma, az a munkamorál.

Ugyebár ahhoz, hogy a gépezet olajozottan működjön, szükséges hogy minden alkatrész kifogástalan legyen. Ugyanígy van ez a munkahelyen. Ahhoz, hogy a munka gördülékenyen menjen, szükséges az, hogy a dolgozók mind jól érezzék magukat együtt. Mert stresszes környezetben nagyon nehéz produkálni. Tehát, ha a dolgozónak van kedve dolgozni, jó kedvvel jár be a munkahelyére, akkor hatékonyan tud termelni.

Na nálunk a munkamorál egy elég érdekes fogalom. Ugyanis nálunk három részre bomlik az iroda. Nem mellesleg megjegyezném, hogy öten vagyunk az irodában. Ebből, de ezt már magatok is kideríthettétek, az egyik rész maga Perfection. Nem szeretjük a segítségét kérni, mert végül mi segítünk neki. Ezzel nincs baj, és itt, és most kijelentem, hogy ő az egyetlen ember az irodában, akinek a kisujja begyében van az egész szakma, minden részét pontról pontra ismeri, és hatékonyabban dolgozik, mint a fennmaradó négy ember együtt. De ettől függetlenül, nem szeretünk segítséget kérni. Ő ugyanis soha nem ér rá, majd később, mert most zavarjuk, és különben is, ezt nekünk is tudnunk kéne. Na most ez, már elnézést a kifejezést, kurva idegesítő tud lenni hosszútávon. Van ugyanis olyan dolog, amit csak ő tud megmondani. Ő könyveli a legtöbb céget az irodában, tehát ha én számviteli politikákat gyártok, hozzá kell fordulnom a legtöbbször. És a válasz, a legtöbbször, hogy „Ott van a központija, nézd meg ott…”. Nem tudom, hogy van-e köztetek könyvelő, vagy bárki, aki valaha is csinált már számviteli politikát. De azt tudni kell, hogy a számviteli politika maga a számviteli törvény kérdezz-felelekes verziója. Tehát, amikor megkérdezi a program, hogy „Folyósított-e a vállalkozás a tárgyévben osztalékot?” akkor azt csak az tudja megmondani, aki könyveli, hiszen ő tudja egyedül, meg persze a vállalkozás, hogy folyósított-e a tárgyévben osztalékot. Aztán van olyan is, hogy „A vállalkozás a visszaírást alkalmazza-e?”. Ezt is csak a könyvelő tudja megmondani. De nem, ott van a központiban, nézzem meg. Na most ez meg milyen? Honnan a francból tudjam meg egy központi dossziéból, hogy volt-e osztalék? Vagy alkalmazta-e a visszaírást? És akkor persze megoldom egyedül, hiszen hiába kérem a segítségét. Tulajdonképpen nem is baj, hogy saját szobája lett.

Aztán ott van Kisfőnök. Akinél sosem lehet tudni, hogy milyen hangulatban lesz a következő másodpercben. Az egyik pillanatban még mosolyog, aztán, mint a hülye gyereknek, magyaráz. Ott van még A Férfi, rajtam kívül az egyetlen hímnemű egyed az irodában. Ő jó fej, röhög, röhögtet, és folyton valahol máshol jár az esze. Meg persze ott van az ötödik tag, a Csöndes. Ő olyan kis csöndes. Mindig segít, ha megkérjük, és sosem bánt senkit, sem szóban, sem sehogy. Szóval így vagyunk mi együtt. És hát akkor, amiről írni akarok, a munkamorál. Higgyétek el, egy ilyen társaságban nem lehet munkamorálról beszélni. Illetve nem a szó szerinti jelentéséről. Mert családiasak vagyunk, ezért nem is igazán úgy működünk, mint egy munkahely. Nem azért csinálunk meg egymásnak dolgokat, mert alá, vagy fölérendeltségi viszonyban vagyunk, hanem mert szeretnénk egymásnak segíteni. Ha lenne nálunk munkamorál, biztos vagyok benne, már rég sírógöcsöt kaptunk volna. Egyetlen olyan ember van, akinél tartjuk magunkat az alárendeltségi helyzetünkhöz, az pedig Gyám, mert ő mindenki főnöke, ezért amit ő mond, az akkor is úgy lesz, ha egyáltalán nem reális az ötlet. Ő az egyetlen, akinek nem mondunk ellent, és akinek, néha nem azért teszünk meg dolgokat, mert segíteni szeretnénk neki, hanem mert nem tehetünk mást. Egyedül vele kapcsolatban tudunk nyomás alá helyeződni.

Ráadásul, én ugye együtt élek Gyámmal, így én talán kétszer-háromszor annyi dolgát hallgatom meg, mint odabent a többiek, én vagyok a szópostás, az üzenetközvetítő, és persze tőlem kérdezik meg minden reggel, hogy érzi magát. Mert, mint már mondtam, Gyám fekvőbeteg. Tehát ő nem jár be az irodába, telefonon osztja az ukázt. Mikor itthon vagyok, és este 9-kor csörög a telefon, hogy menjek be egy kicsit, akkor úgy érzem, a munkamorálom a béka segge alatt van. Mert van ilyen is, hogy este 9-kor, de van reggel fél 7-kor is. Ezért nincs nálunk munkamorál. Legalábbis a szó szoros értelmében véve nincs. Van kedvünk, vagy nincs kedvünk valamihez, de megcsináljuk, mert ebből élünk. Másrészt a mi szakmánk olyan, hogy ha nem csináljuk meg, az más pénzének a rovására megy. Ami, előbb, vagy utóbb, a saját pénzünk rovására is megy. Azt mondták a kollégák, hogy annak idején, amikor sokan voltak, akkor volt munkamorál, mert többfelé kellett odafigyelni, de kevesebb feladat jutott egy emberre, ráadásul annyira összetett volt a folyamatábra, hogy ha valaki egy kicsit is elcsúszott, akkor borult az egész egyenlet. Ma, ott vagyunk öten, mindenkinek megvan a maga feladata, amit próbál úgy elvégezni, hogy ne függjön senki mástól. Önállóak vagyunk. Nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy olyan helyen dolgozik, ahol rá van bízva, hogyan oldja meg a feladatot, csak legyen megoldva a feladat. Nekünk szerencsénk van, mert úgy végezzük a munkánkat, ahogy akarjuk, olyan ütemben, olyan feladatsor szerint, csak legyen megoldva a feladat. Senki nem szól bele senki munkájába, és most már én is megtanultam, hogy csak úgy érhetek el valamit, ha egyedül csinálom. Persze mindig leellenőriztetjük magunkat, mert nem szeretnénk elrontani. De mi természetesnek vesszük azt, hogy megkérjük a másikat, hogy ellenőrizze le, és nem stresszelünk ha elrontottuk, mert nem lesz érte kiabálás, bérlevonás, kirúgás. Szólnak, hogy ezt most elrontottam, és kijavítom. És nem csak engem ellenőriznek, én is ellenőrzök. Olyan emberek munkáját ellenőrzöm le, akik évek óta dolgoznak ott, mert megkérnek, hogy nézzem át. És nincs feszengés, mert nincs munkamorál. Mert nálunk nem kell a munkamorál. Nálunk természetes, hogy megy a munka.

Vagy tévedek, és szerintetek ilyen a jó munkamorál? De honnan tudod, hogy valami jó, ha nem tud rossz lenni?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.