Nagyon rég írtam utoljára, de ennek tudjátok az okát. Viszont most, muszáj vagyok kiírni magamból valamit, mert úgy érzem, szétszakít belülről.

Elvesztettem valakit.

Valakit, akiről eddig nem is tudtam, hogy fontos.

Valakit, akire mindig úgy néztem, mint egy nyüzüge emberre, aki nem jó semmire, akinek nincsen lelke, aki csak bántja Izát.

Elvesztettem Obit.

Obiról írtam már korábban, és egészen a hónap elejéig ugyanaz volt róla a véleményem. Aztán megromlott a kapcsolatuk Izával, és Iza egyébként gerinctelen módon bánt vele. Nem tudom ez szándékos volt-e, vagy csak a tapasztalatlanság, hiszen Izának igazából Obi volt az első komoly. De az a folyamat, ami az elmúlt két hétben történt, az nem embernek való.

Tudniillik Iza és Obi összekaptak valamin, és Obi rosszul lett. Hazavitték, és akkor még én is gerinctelen voltam, és örültem is neki, hogy végre nem kell többé látnom őt. Aztán vége lett, és hatalmas űrt kezdtem érezni. Azt éreztem, hogy hiányzik az az ember, akit eddig én is csak bántottam. Azt éreztem, hogy hülye vagyok, hiszen eddig nem is szerettem, mi a franctól lettem én most szomorú. Mert szomorú voltam, hogy Obi nem lesz ott hétvégén. Szomorú voltam, hogy nem lesz kivel röhögni, hogy nem lesz aki csak ül a gép előtt, vagy fekszik, és csak úgy van. Szomorú voltam, hogy nem lesz csak úgy.

Hiányzik az, hogy szombaton abban a tudatban érjek haza, hogy ott ül a szobában, és nem csinál semmit.

Hiányzik az, hogy amikor épp kijön, akkor jókat röhögjünk.

Hiányzik az, hogy neki bármit el lehetett mondani, mert végighallgatta, bár mindig úgy éreztem, nem is igazán foglalkozik vele. De meghallgatta.

Hiányzik az, hogy biztonságban tudjam Izát, hogy tudjam, egy olyan emberrel van, aki mellett nem eshet baja, aki nem fogja bántani. Mármint fizikailag.

Az, hogy ők lelkileg mennyire bántották egymást, nem az én dolgom. Illetve részben de, hiszen Iza az én húgom, de nem akartam beleszólni.

Hiányzik, hogy arról beszélgessünk, hogy majd amikor állunk a templomban, és jön Nőstény, és akkor Obi pofákat vág, és elkezdek röhögni, és kudarcba fullad az egész.

Az elmúlt pár napban nagyon sokat beszélgettem Obival. Többet, mint az elmúlt két évben. Ez alatt a pár nap alatt rádöbbentem arra, hogy Obinak van lelke. Méghozzá nem is kicsi. Hogy tud szeretni, becsülni, tisztelni, értékelni, hogy neki még én is fontos voltam, én, aki folyton csak bántottam, és akkor hirtelen átértékelődött bennem az elmúlt két év.

Szégyellem magam, hogy folyton csak buzeráltam, szégyellem magam, hogy a háta mögött miket mondtam róla, szégyellem magam azért, amit gondoltam róla.

Szégyellem az elmúlt két év összes vele kapcsolatos gondolatát.

Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban, hiszen csak pár beszélgetésünk volt, és akkor is, rendszerint én panaszkodtam, és nagyon sajnálom, hogy többé nem lesz ott szombatonként.

Elvesztettem, és most hiányzik.

 Ma több mindenről is szeretnék írni, nem tudom mindet sikerül-e leírnom.

Először is a nap történéseiről. Illetve hogy egészen pontosan egy történésről. Mrs. Perfection-ről. A történethez jó tudni, hogy a munkahelyemen hivatalosan ügyintézőként vagyok tartva, ezért mindenféle érdekes feladat mellett én járok pl. postára. Postára járni amúgy nagyon izgalmas dolog. Sosem tudhatod, kivel hoz össze a sors. Én pl. nagyon jóban lettem az egyik postás kislánnyal, és tulajdonképpen csak ő az oka annak, hogy nem teljes undorral megyek postára. Mert ugye, amellett, hogy a posta izgalmas hely, nagyon idegesítő is, amikor a nyuggerek befizetik a csekkjeiket, és ezért fél órán át áll a sor. Szóval én járok postára. Na már most ennek amúgy van egy olyan része is, ami nem céges postai ügyintézési feladat. Ez abból áll, hogy egyszer Perfection megkérdezte, nem vinném-e el esetleg az ő csekkjeit is. Dehogynem, hiszen úgyis megyek a postára, plusz-mínusz öt percen már nem múlik az életem. Aztán – és belátom, ez csakis az én hibám – ebből szokás lett. Mármint hogy Perfection megszokta, hogy én viszem el a csekkjeit. Egészen odáig fajult a dolog, hogy egyik reggel beértem az irodába, és ott várt az asztalomon Perfection csekk-halmaza. Mert ő úgy gondolta, úgyis elviszem. Na és akkor eljutottunk a mai napi történetig, amikor is megkérdezte, megyek-e ma a postára? Mondtam, hogy nem tudom, talán. Ugyanis én akkor megyek postára, ha van valami céges postázni való. Majd Perfection hozzátette, hogy azért lenne jó, ha mennék a postára, mert akkor nem neki kéne kimennie, ebben a szar időben. Nem hát, baszod, majd menjek ki a szaridőbe én mi? Na, aztán 11 felé megunta a várakozást, és kiment postára, magának. Abban a szar időben. Majd, nem több mint tíz perc múlva odajött Kisfőnök, hogy mennem kell ma a postára. Gyerekek, én ennyire még nem röhögtem. Mondtam, hogy jó, elmegyek. Megkaptam az instrukciókat, és neki is indultam, majd a sarkon ki jött velem szembe? Hát persze, hogy Perfection. Persze, én tehettem róla, hogy nem tudtam előre, mikor kell postára mennem, hiszen én vagyok az ügyintéző, nekem kell tudnom, hogy kinek mikor jut eszébe postázni valamit. De már nem foglalkozom vele.

Áruljatok el valamit. Reggel 8-ra járunk be az irodába. A posta reggel 8-kor nyit. Minden reggel kávéval indítunk. Perfection már tegnap este is tudta, hogy lesznek csekkjei. Na akkor a kérdés: Miért nem Perfection megy el a postára, ha úgyis arra jön, és tudja, hogy nem haragszunk meg, ha késik pár percet? Nem akar lemaradni a kávéról? Mert kicsit később nem tud kávét inni? Vagy hogy van ez? Mindegy.

A másik, amiről írni szeretnék ma, az a munkamorál.

Ugyebár ahhoz, hogy a gépezet olajozottan működjön, szükséges hogy minden alkatrész kifogástalan legyen. Ugyanígy van ez a munkahelyen. Ahhoz, hogy a munka gördülékenyen menjen, szükséges az, hogy a dolgozók mind jól érezzék magukat együtt. Mert stresszes környezetben nagyon nehéz produkálni. Tehát, ha a dolgozónak van kedve dolgozni, jó kedvvel jár be a munkahelyére, akkor hatékonyan tud termelni.

Na nálunk a munkamorál egy elég érdekes fogalom. Ugyanis nálunk három részre bomlik az iroda. Nem mellesleg megjegyezném, hogy öten vagyunk az irodában. Ebből, de ezt már magatok is kideríthettétek, az egyik rész maga Perfection. Nem szeretjük a segítségét kérni, mert végül mi segítünk neki. Ezzel nincs baj, és itt, és most kijelentem, hogy ő az egyetlen ember az irodában, akinek a kisujja begyében van az egész szakma, minden részét pontról pontra ismeri, és hatékonyabban dolgozik, mint a fennmaradó négy ember együtt. De ettől függetlenül, nem szeretünk segítséget kérni. Ő ugyanis soha nem ér rá, majd később, mert most zavarjuk, és különben is, ezt nekünk is tudnunk kéne. Na most ez, már elnézést a kifejezést, kurva idegesítő tud lenni hosszútávon. Van ugyanis olyan dolog, amit csak ő tud megmondani. Ő könyveli a legtöbb céget az irodában, tehát ha én számviteli politikákat gyártok, hozzá kell fordulnom a legtöbbször. És a válasz, a legtöbbször, hogy „Ott van a központija, nézd meg ott…”. Nem tudom, hogy van-e köztetek könyvelő, vagy bárki, aki valaha is csinált már számviteli politikát. De azt tudni kell, hogy a számviteli politika maga a számviteli törvény kérdezz-felelekes verziója. Tehát, amikor megkérdezi a program, hogy „Folyósított-e a vállalkozás a tárgyévben osztalékot?” akkor azt csak az tudja megmondani, aki könyveli, hiszen ő tudja egyedül, meg persze a vállalkozás, hogy folyósított-e a tárgyévben osztalékot. Aztán van olyan is, hogy „A vállalkozás a visszaírást alkalmazza-e?”. Ezt is csak a könyvelő tudja megmondani. De nem, ott van a központiban, nézzem meg. Na most ez meg milyen? Honnan a francból tudjam meg egy központi dossziéból, hogy volt-e osztalék? Vagy alkalmazta-e a visszaírást? És akkor persze megoldom egyedül, hiszen hiába kérem a segítségét. Tulajdonképpen nem is baj, hogy saját szobája lett.

Aztán ott van Kisfőnök. Akinél sosem lehet tudni, hogy milyen hangulatban lesz a következő másodpercben. Az egyik pillanatban még mosolyog, aztán, mint a hülye gyereknek, magyaráz. Ott van még A Férfi, rajtam kívül az egyetlen hímnemű egyed az irodában. Ő jó fej, röhög, röhögtet, és folyton valahol máshol jár az esze. Meg persze ott van az ötödik tag, a Csöndes. Ő olyan kis csöndes. Mindig segít, ha megkérjük, és sosem bánt senkit, sem szóban, sem sehogy. Szóval így vagyunk mi együtt. És hát akkor, amiről írni akarok, a munkamorál. Higgyétek el, egy ilyen társaságban nem lehet munkamorálról beszélni. Illetve nem a szó szerinti jelentéséről. Mert családiasak vagyunk, ezért nem is igazán úgy működünk, mint egy munkahely. Nem azért csinálunk meg egymásnak dolgokat, mert alá, vagy fölérendeltségi viszonyban vagyunk, hanem mert szeretnénk egymásnak segíteni. Ha lenne nálunk munkamorál, biztos vagyok benne, már rég sírógöcsöt kaptunk volna. Egyetlen olyan ember van, akinél tartjuk magunkat az alárendeltségi helyzetünkhöz, az pedig Gyám, mert ő mindenki főnöke, ezért amit ő mond, az akkor is úgy lesz, ha egyáltalán nem reális az ötlet. Ő az egyetlen, akinek nem mondunk ellent, és akinek, néha nem azért teszünk meg dolgokat, mert segíteni szeretnénk neki, hanem mert nem tehetünk mást. Egyedül vele kapcsolatban tudunk nyomás alá helyeződni.

Ráadásul, én ugye együtt élek Gyámmal, így én talán kétszer-háromszor annyi dolgát hallgatom meg, mint odabent a többiek, én vagyok a szópostás, az üzenetközvetítő, és persze tőlem kérdezik meg minden reggel, hogy érzi magát. Mert, mint már mondtam, Gyám fekvőbeteg. Tehát ő nem jár be az irodába, telefonon osztja az ukázt. Mikor itthon vagyok, és este 9-kor csörög a telefon, hogy menjek be egy kicsit, akkor úgy érzem, a munkamorálom a béka segge alatt van. Mert van ilyen is, hogy este 9-kor, de van reggel fél 7-kor is. Ezért nincs nálunk munkamorál. Legalábbis a szó szoros értelmében véve nincs. Van kedvünk, vagy nincs kedvünk valamihez, de megcsináljuk, mert ebből élünk. Másrészt a mi szakmánk olyan, hogy ha nem csináljuk meg, az más pénzének a rovására megy. Ami, előbb, vagy utóbb, a saját pénzünk rovására is megy. Azt mondták a kollégák, hogy annak idején, amikor sokan voltak, akkor volt munkamorál, mert többfelé kellett odafigyelni, de kevesebb feladat jutott egy emberre, ráadásul annyira összetett volt a folyamatábra, hogy ha valaki egy kicsit is elcsúszott, akkor borult az egész egyenlet. Ma, ott vagyunk öten, mindenkinek megvan a maga feladata, amit próbál úgy elvégezni, hogy ne függjön senki mástól. Önállóak vagyunk. Nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy olyan helyen dolgozik, ahol rá van bízva, hogyan oldja meg a feladatot, csak legyen megoldva a feladat. Nekünk szerencsénk van, mert úgy végezzük a munkánkat, ahogy akarjuk, olyan ütemben, olyan feladatsor szerint, csak legyen megoldva a feladat. Senki nem szól bele senki munkájába, és most már én is megtanultam, hogy csak úgy érhetek el valamit, ha egyedül csinálom. Persze mindig leellenőriztetjük magunkat, mert nem szeretnénk elrontani. De mi természetesnek vesszük azt, hogy megkérjük a másikat, hogy ellenőrizze le, és nem stresszelünk ha elrontottuk, mert nem lesz érte kiabálás, bérlevonás, kirúgás. Szólnak, hogy ezt most elrontottam, és kijavítom. És nem csak engem ellenőriznek, én is ellenőrzök. Olyan emberek munkáját ellenőrzöm le, akik évek óta dolgoznak ott, mert megkérnek, hogy nézzem át. És nincs feszengés, mert nincs munkamorál. Mert nálunk nem kell a munkamorál. Nálunk természetes, hogy megy a munka.

Vagy tévedek, és szerintetek ilyen a jó munkamorál? De honnan tudod, hogy valami jó, ha nem tud rossz lenni?

"Izabellának hívják a tehenemet,

ha ránézek azt mondja múúú,

Izabellát a szobába bevihetem,

Izabella oly jómodorú..."

Megígértem, itt van.

Izabella a legkisebb. Amikor Anyu terhes volt vele – akkor voltam 4 éves –, én fiútestvért szerettem volna. Nem emlékszem pontosan, hogy volt, csak arra, hogy ülök a kórházban, és utálom Izabellát, mert lány. Sőt, tulajdonképpen nagyon sokáig utáltam Izabellát azért, mert lány. Aztán Izabella kezdett felnőni, én meg kezdtem elfogadni, hogy ő végül is lány. Majd egyre nagyobb, és nagyobb lett, és úgy kb. 5-6 éves korára egészen megszerettem, már együtt játszottunk, elvittem játszótérre, meg ilyenek. Aztán mire iskolába ment, teljesen testvéremként szerettem.

Izabella, amióta él, rajong az állatokért. Hol így, hol úgy, például volt egy korszaka, amikor, ha elment mellette egy hangya, sikító frászban tört ki, de végül is mindig szerette az állatokat. És szereti őket most is, hiszen, mint előző posztomban írtam, Iza állatorvos akar lenni. Szerintem egészen kicsi kora óta állatorvos akar lenni, mert bármit játszottunk kisgyerekként, ő mindig kutya, macska, vagy valami egyéb állat volt.

Szóval Izabella iskolába ment, és akkor már egészen kikupálódott gyerek lett belőle. Addigra túl voltunk a szeximaca korszakon, meg a cuncimókuson is. Nagylány lett belőle. Ez volt az a korszaka, amikor sokat verekedtünk, és piszkáltuk egymást, és mindig Anyu háta mögé bújt, majd megint csak teltek az évek, és lett neki egy barátnője, akivel sülve-főve együtt voltak. Majd eltelt még pár év, és Izabella nagyon akart egy kutyát. Újságíró azt mondta, nem lehet, mert kicsi a lakás, nem fér el állat. Persze, az évek során járt nálunk egy kutya, néhány macska, rengeteg hörcsög, egy-két tengerimalac, papagáj, zebrapinty, halak, teknősök, csigák, és mindenféle egyéb állat, amit csak el tudtok képzelni. Aztán egyik nap Kripli mondta, hogy talált Izának egy kutyát. Egy barátnőjének a bátyja Nyíregyházán dolgozik valami menhelyen, ahol születtek imádnivaló kicsi kutyák, és felküldi akkor az egyiket Izabellának. Anyu egyik nap szólt, hogy ma jön a kutya, vigyem el Izabellát sétálni. Lementünk sétálni, közben Minerva, a kutya, végig zötykölődte az utat egy kamionban, egy dobozban, Nyíregyházáról. Aztán Anyu felhívott, hogy megérkezett az új családtag. Izával elindultunk haza, illetve ő rohant, bár nem tudom, tudta-e. Beléptem a lakásba, megláttam, és imádtam. Majd bejött a szobába Izabella. Láttatok már pillanatok alatt kibontakozó szerelmet? Meglátta, felsikított, sírt, megfogta, vigyázott rá - merthogy Minerva elfért a tenyeremben, még talán az övében is -, magához ölelte, és sírt tovább. Gügyögött neki, simogatta, csókolgatta, és tudta, az övé. Csak az övé. Az ő kicsi kutyája. Akkor már mi is sírtunk. Most is mindjárt sírok, mert eszembe jut az arca, a szemei, ahogy nézett, mert megkapta, amire mindennél jobban vágyott. Egy ronda, ostoba, gyámoltalan, fáradt, és büdös kutyát. De az övé. Hetekig alig láttuk Izabellát, éjjel-nappal Minervával volt elfoglalva. Tanította, simogatta, vele aludt, éjszaka álmában átölelte, és boldog volt. Igazán boldog. Majd megint teltek az évek, Minerva is nőtt, Izabella is nőtt, és biztos vagyok benne, hogy Minerva tette olyan felnőtté, amilyen most is. Merthogy Izabella közben felnőtt nő lett. Ez több szempontból is látszik. Egyrészt átment bizonyos biológiai fejlődéseken, tulajdonképpen ezért is lett ő Izabella. Mert „Izabellának hívják a tehenemet, ha ránézek, azt mondja múúúú...”. És nem azért, mert Izabella kövér. Izabellának két olyan tejcsárda nyílt a mellkasából, amekkora családunk egyetlen női tagjának sem volt, soha. Másrészt Izabella közben sokszor volt szerelmes, és mindíg a legkülönbözőbb embereket tudta összeszedni. És közben Izabella csak nőtt, és nőtt, okosodott, tanult, és persze ott volt neki Minerva.

Ma, ha ránézek Izabellára, egy leendő állatorvost látok, aki szeretni fogja a munkáját, és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a keze, és kése alá került állatokat a lehető legnagyobb gondossággal, óvatossággal, odafigyeléssel, és szeretettel segítse át a problémákon. Ha ránézek Izabellára, azt látom, hogy az a kislány, akit annak idején orrba-szájba szívattunk, akivel minden hülye viccet meg lehetett csinálni, aki mindennek bedőlt, jövőre 12. osztályba megy, aztán leérettségizik, egyetemre megy, és dolgozni fog. Ha ma ránézek Izabellára, egy felnőtt embert látok, akinek megvannak a felnőtt problémái, a felnőtt gondolatai, bár van még mit csiszolni rajta. Izabella jövőre 18 éves lesz. 18 éve ismerem, és most utólag belegondolva, örülök, hogy Izabella született meg, és nem az öcsém. Mert ki akarhatna jobbat egy olyan testvérnél, akinek nagyobb lelke van, mint egy ház, és akkora szíve van, hogy akár az egész világ belefér? Aki segít, akkor is, ha fáradt, hévezik, csak az én kedvemért, egy kulcscsomóval, és úgy szereti az állatokat, mint senki más a világon?

Szeretlek Izabella, és köszönöm hogy vagy nekem.

 Mai posztomban eredetileg politikáról akartam írni, ezért úgy gondoltam, megírom Obtunsust.

Obtunsus is életünk része, már jó ideje, nem is tudom pontosan, mi óta. Obtunsusról nem „elég annyit tudni”, mert mindig egy újabb arcát mutatja családunk felé. Volt már róla mindenféle véleményünk. Kripli – közben lett neve Pimpike párjának – nem igazán szereti Obtunsust. Amúgy Obtunsus Izabella párja. Izabella családunk legkisebb tagja (elég nehéz leírni, hogy Obtunsus, ezért legyen ő csak Obi).

Szóval van ez az Obi gyerek. Ő róla sosem lehet tudni, éppen milyen kedvében van, mert ha nálunk van, akkor sem látjuk. Obi úgy csinálja, hogy megérkezik, köszön, eszik, majd befekszik Izával az ágyba, alszanak, majd Iza délelőtt fölkel, Obi persze alszik még, Iza csinál neki reggelit, amit Obi természetesen az ágyba kap, majd eljön egy pont, mikor Obi beül a gép elé. Aztán néha kicsit kijön. Aztán visszamegy. Szóval nem sokat látjuk.

Van persze olyan jeles alkalom, például egy születésnap, vagy valami nagyobb csinnadratta, amikor Obi is szerves része lesz a történéseknek. Olyankor vicces, jó fej, bár néha kicsit bántó. Aztán mi Anyuval leülünk kávézni, Obi meg vagy a gép előtt, vagy az ágyban köt ki. Ebből kifolyólag természetesen Izabellát is keveset látjuk, hiszen nem teheti meg Obival, hogy magára hagyja, mert akkor Obi megsértődik. Ígérem, előbb—utóbb megírom Izabellát is.

Szóval Obi úgy van ott, mintha nem is lenne ott. Ez persze nem baj, de kérdem én, miért is én menjek oda köszönni Iza párjának, ha hazaérek, amikor végtére is Én értem haza? Nem az érkezőt szokták köszönteni? De ez persze igaz Pimpikére is, mert ő sem tud köszönni. Szóval bemegyek, és köszönök neki. Én. Aztán, mintha meg sem történt volna a pár másodperccel korábbi kommunikációs próbálkozásom, Obi hátat fordít, és nézi tovább a monitort. Nem baj, megszoktuk.

Elmesélem, hogy is néz ki egy ilyen eset, legalábbis megpróbálom átadni a dolgot, hátha így írásban sikerül, és hátha ráismernek az illetékesek. De lehet, hogy rosszul emlékszem majd, kicsit fáradt vagyok.

Természetesen egy szombati napon, hiszen általában szombaton járok haza Anyuhoz, és akkor általában viszem magammal Nőstényt is:

Tehát odaértünk. A jelenlévő egyének felhozatala a következő (igyekszem helyrajzi leírást is mellékelni): Újságíró ül a gépe előtt. Anyu ül a gépe előtt. Kripli fekszik az ágyon, ölében laptop. Izabella Obit nézi, ahogy Obi ül a gép előtt (nem mellesleg említettem már, hogy családunk minden egyes tagjának, gyakorlatilag odanőttek az ujjai valamelyik számítógép billentyűzetéhez, és csak nagy, fizikai fájdalmak esetén tudja lecuppantani onnan?), az egyik, és a másik kutya meg valahol a majd félszáz négyzetméteren belül öli egymást. Tehát mindenki el van foglalva. No és akkor megkezdődik első próbálkozásom kétirányú kommunikációt kiépíteni a családtagokkal. Bemegyek Anyuhoz, hiszen ő az első, átölelem, puszi-puszi, köszönés. Közben odaböfög egy Helló-t Újságíró. Aztán jön Kripli, majd hirtelen megjelenik Iza, és akkor már a két kutya is engem nyúz. Majd mikor lerendeztem mindenkit, be kell menni Obihoz. Mert ő nem jön ki, őt nem érdekli, ha megérkezem. Nőstény közben végig csókolgatja a családot, kutyástól, és ő is odajön Obihoz. És akkor Obi megöleli. Ő az egyetlen, nem vérszerinti családtag, akit Obi megölel. Persze, érdekes is lenne, ha nagy hévvel ölelgetné Pimpikét. És akkor jön az, hogy tegyél fel egy kávét, te is kérsz, igen, én is kérek. Valaki, általában Anyu, hiszen ő úgysem csinál egész nap semmit, csak játszik, feltesz egy kávét. Közben elmeséljük a gyors történeteket, és ízelítőt adunk abból, miről fogunk még mesélni. Obi természetesen a gép előtt. Közben Kripli is leteszi a gépét, és csatlakozik asztaltársaságunkhoz, és talán Izabella is kijött egy másodpercre, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Na, szóval el üldögélünk ott, isszuk a kávénkat, Újságíró felröhög, kijön, elmondja, mi is felröhögünk, Újságíró visszavonul lelki fedezéket nyújtó számítógép-kézi készüléke elé. Obi még mindig nem jött ki. Közben Anyu főz. Kripli mesél, hallgatjuk. Majd mi is mesélünk, akkor ő hallgatja. Majd megjelenik Újságíró, hogy mi is lesz az ebéd. Izabella a fürdőben, Obi a gép előtt. Jaj, bocsánat, már fekszik az ágyban. Telik-múlik a mese, közben kész lesz az ebéd, Iza terít, mi nézzük. Majd, mintegy varázsütésre (vagy inkább a frissen főtt étel illatára?) megjelenik Obi is, és helyet foglal az asztal szélén. Mi közben azon röhögünk, amit öt perce mesélt Újságíró. Obi persze nem röhög velünk, mert ő nem volt ott. Ekkor pillanatnyi csend következik be, ugyanis Anyu szedett mindenkinek, és kés, villa, vagy kanál van a szánkban. Amúgy meg van bennünk az a csodálatos képesség, hogy teli szájjal és teljesen érthetően, és artikuláltan tudunk beszélni. Mert hogy két rágás között Kripli elröhögi magát azon, ahogy Izára nézek, aki csillogó szemekkel bámulja, ahogy Obi eszik. Na, már most, kérdem én, ki az, aki ezen nem röhög? Mire átfut a gondolat az agyamon, már mindenki röhög. Kivéve Obit, és Izát. Ez így megy, amíg be nem fejezzük. Poénokkal dobálózunk, amihez tulajdonképpen csak Obi nem tud hozzászólni, mert hiszen egészen eddig bent ült a gép előtt. Akkor megesszük amit Anyu elénk rakott, Újságíró visszavonul, Anyu feltesz egy kávét (igen, sokat kávézunk). És, képzeljétek, mi történik? Obi ott marad. Tíz egész percet töltött velünk azóta, hogy két órával ezelőtt megérkeztünk. Nem baj, megszokjuk. Ugyanis, óraműpontossággal, amint letelik ez a tíz perc, Obi visszavonul. És viszi magával Izabellát is. Megkávézunk, elszívunk vagy fél doboz cigit, beszélgetünk, röhögünk, majd eljön azon sajnálatos perc, mikor is Nősténnyel a távozás hímes mezejére lépünk. Anyu megölelget, elmondja, vigyázzunk magunkra, Újságíró is köszön, Kripli is jó utat kíván, és még Iza is kiordibál a szobából. A kutyák is a kabátomon lógnak. Ti is észrevettétek, hogy kimaradt valami? Vagy inkább Valaki? Hát persze. Obihoz be kell menni, és el is kell tőle búcsúzni. Ez is megtörténik, hiszen mi Nősténnyel jól neveltek vagyunk, minket megtanítottak rá, hogy köszönni illik. Na elindulunk haza, és két emésztési folyamat közben elbeszélgetünk az eltelt napról.

Ez egy általános szombat. Ennyit látunk mi Obiból. Nem baj, hiszen mind tudjuk, hogy Obi ilyen, őt így kell szeretni. Természetesen, volt már olyan lépése, mikor azt kívántuk, többé ne legyen része életünknek, de Anyu akarta, mert Anyu mindig azt akarja, hogy mi boldogok legyünk.

Volt olyan is, hogy elhívtam Obit sétálni, megpróbálni beszélni vele, hátha sikerül, hogy hogyan is vannak ők Izával, hiszen Iza nekem sosem mesél, én férfi vagyok, nem tartozik rám. Akkor jó sokat sétáltunk, és Obi azt mondta, jól esett neki is. Majd egy hét múlva Iza leszúrt, hogy ne túráztassam ennyit Obit, mert hogy mégis milyen már az, hogy én ilyen sokat sétáltam vele, és hogy neki ez nem volt jó.

Hogy mi van? Nekem azt mondta, jó volt neki. Most akkor igen, vagy nem? Vagy mi van? Javítsatok ki, ha tévednék, de itt valakinek hazudnak. Nekem hazudik, hogy jó volt sétálni, mert nem akar megbántani? Nem tudja még, hogy nem sértődöm meg rajta? Mert akkor itt megint csak megjegyezném, hogy elég régóta együtt vannak ők. Vagy Izának hazudik? És ha igen, akkor neki miért? Én ezt komolyan nem értem. Talán soha nem is fogom. Iza szereti Obit, Obi (legalábbis melegen ajánlom neki) szereti Izát. Na akkor, kérem szépen, hol csúszott el a dolog, olyannyira, hogy Kripli, és én azt kértük tőle, Anyu születésnapján ne legyen ott? Azóta változott kicsit. Mármint Obi. Talán rájött, hogy mi nekünk nem tetszik az, hogy ő ilyen. És nem csak velünk ilyen, Izát is bántja. Biztosan nem direkt, de én úgy érzem, hogy mikor Iza kimegy a szobából, és Obi nekem hordja le mindennek, nem engem bánt vele, hanem őt. Nem tudom, hogy mit mondjak rá, hiszen Iza a húgom, ezért bizonyos méreti problémákon kívül semmi miatt nem buzerálnám. Főleg nem azért, merthogy Obi szerint Iza hülye, és buta, és hogy miért akar ő egyetemre menni, amikor diplomával semmit nem lehet elérni. Mert Iza állatorvos akar lenni. De ezt majd megírom egy Izás posztban.

Kb. egy hónapja beszélgettem Újságíróval. Nem gyakran beszélgetünk, nem mindig van rá idő, vagy ő rohan, vagy én rohanok, de valaki mindig siet. Arról beszélgettünk, hogy vajon a 35 fölötti, egyedülálló nők miért találnak olyan nehezen pár maguknak. Újságíró azt mondta, hogy azért, mert az ember, amíg fiatal, szerelemből kapcsolódik. Ez tart olyan 25-26 éves koráig, mikor is már diplomával a kezében, készen az életre, a családra, már nem csak az a fontos, hogy a másik szeressen, hogy a másikkal jó legyen, az is alapvető eleme a kapcsolatnak, hogy gazdaságilag össze tudják egyeztetni az érdekeiket. Ez egy nagyon érdekes álláspont, hiszen nem igazán ismerek olyan embert, aki szívesen belátná, ő azért keresi párját, hogy majd, később, mikor már mindkettejüknek munkája, biztos háttere van, rendes fizetése, akkor gondolkozhassanak azon, hogy akkor ők most gyereket szeretnének vállalni. Általában azt mondják, azért keresik párjukat, mert az jó.

Hát persze hogy jó, hiszen az ember, mint olyan, társas lénynek született, ez már az őskorban, az első „telepeseknél” jelentkezett, amikor is az egyedek csordába verődve foglaltak el egymáshoz közel eső barlangokat, majd megalapították az első gazdasági társaságokat. Amíg a férfiak vadászni voltak, a nők kikészítették a bőrt, meg szültek. Aztán idővel rájöttek, hogy ez csak így megy, és megtartották azon szokásukat, hogy civilizációkat hoznak létre. Ez egy nagyon fontos lépés volt az emberiség előrelendítésének ügyében.

Szóval, az ember, amióta ember, érdekből épít ki kapcsolatot. Ez már ott kezdődik, hogy iskolába mész. Természetesen azokkal az emberekkel fogod felvenni a kapcsolatot, akikkel azonos az érdeklődési körötök, akikkel jól megvagytok, akik megértik, amit mondasz. Aztán jönnek az első szerelmek. És nem azért leszel szerelmes a Katiba, vagy a Laciba, mert neki van munkája, és sok a pénze, hanem mert szép a szeme, szép a haja, kedves a mosolya, és nevet a vicceiden. Aztán ezek a szerelmek el is tűnnek, és legközelebb talán az érettségi felé jönnek a komolyabb kapcsolatok, amik már nem csak hetekig, hónapokig tartanak, hanem akár hosszú éveken keresztül is. Akkor már nem elég, ha szép a szeme, és a haja, és kedves a mosolya, és nevet a vicceiden, hiszen az óta újabb lépcsőjét érted el életednek, és mérvadó lesz az is, hogy a szaporodás szempontjából mennyire megfelelő a másik fél. És egy ideig ez is lesz a legfontosabb. Majd ez is elmúlik, és újabb kritérium lép életbe: a pénz. Fontos lesz, hogy neki milyen a képzettsége, milyen munkára alkalmas, és ezért a munkáért mennyi pénzt kap kézhez. Fontos lesz, hogy ha összeköltöztök, tudjátok-e fizetni a villanyszámlát, az internetet, és a telefont, fontos lesz, hogy mindig tudjatok enni. Már olyan dolgokat is figyelembe vesztek, amik öt-tíz évvel ezelőtt eszetekbe sem jutott. És akkor az ember elkezd válogatni. Elég nagy szórással, természetesen. Kiesik az összes olyan jelentkező, akik valamilyen okból, anyagilag nem megfelelőek. Ha neked kevés a pénzed, és neki is, akkor nem jöhet szóba. Ha neked sok a pénzed, és neki is, akkor unalmas. Ha neked sok a pénzed, és neki kevés, akkor van kit pátyolgatni. Ha neked kevés a pénzed, és neki sok, akkor meg szükséged van a pénzére. Ez persze nem vidít fel, és nem is akarod elfogadni, holott legbelül, mélyen te is tudod, hogy így van. És akkor ti összeköltöztök, és gazdasági társaság lesztek. Közös büdzséből lesz áram, meleg víz, telefon, és internet. Közös büdzséből lesz tej, kenyér, Herz szalámi. Közösből lesz a pelenka is, a hintőpor, és a csokis tej is.

Fontos lesz, hogy elfogadjon a baráti köre, és elfogadd a baráti körét, fontos lesz a családja, a környezete, az életmódja, az életvitele, az életstílusa, egyszóval minden, ami ő. És, sajnos, egy idő után – bár még mindig elengedhetetlen lesz – háttérbe szorul, hogy szerelmesek legyetek. Elég lesz az elfogadás, a szeretet, az összetartás, és a kitartás.

Az ember ritkán házasodik szerelemből. Ha mégis ezt teszi, talán csak évtizedekkel később döbben rá, hogy nem is volt ez olyan jó gondolat. Van persze, akinek szerelemmel tökéletes az élete, de ilyet nagyon ritkán látni. A társadalom tette ilyenné önmagát akkor, amikor elfogadták az első hivatalos fizetőeszközt. Azóta minden a pénz, és a pénz minden. Mert hiába mondjuk, hogy pénz nélkül is lehet élni. Hogy megtermesztem a saját földemen. Saját földet előbb venni kell. A magokat meg kell venni. Locsolni kell, és a víz is pénzbe kerül.

Előbb, vagy utóbb, minden ember rádöbben, hogy a párkapcsolat egyben gazdasági társaság is. Közös gazdálkodás, amibe mindkét félnek egyenlően kell belerakni ahhoz, hogy gördülékenyen menjen. Nem biztos, hogy pénzt, általában a pénzt csak az egyik fél adja. A másik a munkát. A gyereknevelést, a házimunkát, a bevásárlást, a főzést, a takarítást.

Vegyünk például egy sablon-családot:

Apuka dolgozik, reggeltől estig, anyuka otthon főz, mos, takarít, gyereket nevel. Apuka hazaér, vacsorázik, beszélget, elmegy aludni. Majd reggel az egész megy tovább.

Na már most, ha ezt az egészet megfűszerezzük egy kis szerelemmel is, akkor az már egyrészt nem sablon-család, másrészt nagyon boldogok a hétvégék. A hétvégék valamelyik fél felmenőinél, testvéreinél telnek, vagy a nyaralóban, vagy kirándulással. De mindig ott motoszkál a háttérben apuka, és anyuka stressze, mert mindketten nagyon fáradtak. Néha kiabálnak is egymással, hiszen felőrli őket a munka. Azért dolgoznak, hogy majd az ő gyerekeik szerelemből házasodhassanak, majd az ő gyerekeik boldog életet élhessenek, majd az ő gyerekeiknek ne lehessen problémájuk. Gazdasági társasággá lett az, amit ők 40 éve szerelemnek hittek.

Én szerelemből fogok házasodni.

És ti?

Délben hívott a gázos, hogy kb. egy óra, és itt van. Egy óra előtt nem sokkal megérkezett, fél három körül ment el. Megnézett mindent, méricskélt, ahogy azt jó szakemberhez illik. Eltört a szifon, jövőhéten jön még.

Aztán átmentünk anyukámhoz. Anyukám egy nagyon különleges ember. Mindíg tud mondani valamit, amitől jobban érezzük magunkat, mindíg tud bíztatni, és természetesen mindíg jártas mindenben, ezért mindent meg lehet vele beszélni. Ez így történt ma is. Ám volt egy része ottlétünknek, amit sosem fogok megszokni. Ez Pimpike. Pimpike, ugyebár a boldogság kék madara. Nálunk Pimpike a "boldogság" kék madara. Pimpike megjött, és szinte mindenki ugyanúgy reagált.

Pimpikéről érdemes tudni, hogy ő nem beszélget, ő reagál. Ergo bármit mondasz neki, bármilyen témát indítasz útjára a beszélgetések útvesztőjében, ő nem száll be. Ő kívülről figyel, reagál, bizonyít. Mégpedig azt, hogy ő persze máshogy tudja, pont ellenkezőleg. Ráadásul Pimpike úgy jár köztünk, mintha ő mindenki felett állna. Ezen persze nem megsértődnie kell az illetékeseknek, hiszen nem bántóan írom ezeket a sorokat, csak véleményt formálok valamiről, illetve valakiről. Ez a véleményem nálunk amúgyis köztudott, bár eddig nem ebben a formájában mutatkozott meg.

Na szóval ott volt Pimpike. Általában örülünk neki, ha ott van, de nem önmagáért, pusztán azért, mert Pimpike párja szereti őt, nagyon. Olyannira, hogy talán azon dolgait sem látja, amit mi a hibáinak gondolunk. Amúgy Pimpike, és párja, talán a két legkülönbözőbb ember, akik egy párt alkotnak. Hiszen nem ugyanazt találják fontosnak, illetve mi ezt így látjuk. Bár lehet, hogy mindezt csak én látom, vagy gondolom így. Nem ugyanazzal a hévvel élnek, nem ugyanazzal a beleéléssel csinálják a dolgaikat, sőt, a családról alkotott fogalmuk is teljesen két irányba mutatnak. Persze, mondhatjuk, hogy ez majd változik, mert fiatalok, mind fiatalok vagyunk, előttünk az élet, de nem hiszem, hogy egy huszonakárhány éves embernek hirtelen változna az ilyen dolgokhoz való hozzáállása. Én aggódom, mert szeretném, ha Pimpike párja, - akinek ígérem kitalálok valami nevet - boldog lenne, de én úgy látom, többet szenved ettől az egésztől, mint amennyit boldog. Pedig a boldogság fontos. A boldogság egy mérleg egyik oldalán kell hogy helyet foglaljon, és a mérleg másik oldalára a boldogtalanság, a szomorúság, a szenvedés kerül. Ennek a mérlegnek semerre sem szabad dőlnie, akkor jó, ha pont egálban van a két dolog. De én úgy látom, Pimpike párjának mérlege igencsak a boldogtalanság oldala felé süllyed. És ez nem jó. Nem szeretném, ha úgy élné le az életét, hogy 65 éves korában, élethosszig tartó munka után úgy tekintene vissza az életére, hogy nem azzal az emberrel töltötte ezt a néhány évtizedet, akivel kellett volna. Igen, kellett, hiszen egy kapcsolat mindíg érdekekre épül, de ezt egy másik posztban fogom megírni. Szóval azt gondolom, mindentől függetlenül jól telt ez a nap, és remélem egyszer Pimpike is családtag lesz.

A mi családunké.

A távmunka kifejezést minden olyan munkakereső ismeri, akinek kényelmesebb lenne otthon dolgozni. Namármost én ugye együtt élek Nősténnyel, lassan egy hónapja, és ugye Nőstény meg Gyámmal él tizeniksz éve, ergo együtt élek Gyámmal is, aki ugye a főnököm. Van ennek előnye, hátránya, öröm, bódottá.

Éppen ezért, mert hogy együtt élünk, én néha távmunkára kényszerülök. Ez azt jelenti, hogy ugyanazt a munkát végzem el itthon, mint az irodában, azzal a különbséggel, hogy 100%-os kontroll alatt van a munkám. Mert ugye Gyám áthív a szobájába, kiadja az ukázt, csináld ezt, vagy éppen azt. Ez persze első hallásra tök jó, hiszen álmodni sem lehetne jobbat, mint otthon dolgozni, később kelni, olyan ütemezésben végezni a munkát, ahogy tettszik. De ez nem így néz ki.

Gyám tegnap felhívott az irodában, hogy nem működik a kazán. Már párszor nem működött a kazán. Telefon a gázszerelőhöz, igen, éves karbantartást kell csinálni, kötelező, sokba kerül, de így kapja meg a garanciát a következő évre. Holnap délelőtt jönnek, egy órával előtte hívnak. "Egy órával előtte?" kérdeztem én, amire az volt a válasz, hogy csak így tudják, hogy egy órával előtte. Na nem baj, felhívom Gyámot, holnap jönnek, egy órával előtte hívnak. Namost ezzel nekem két bajom is van. Egyrészt ugye fogalmam sincs, hogy mégis mikor jönnek, másrészt meg mégis milyen dolog már, hogy "várjál szépen otthon, hülye ügyfél, majd megyünk, ha akarunk, nem te döntöd el...". Tudtam én, hogy régóta mi vagyunk a szolgáltatókért, és nem ők értünk, de ez mégiscsak abszurd. Ha én rendelem meg a szolgáltatást, én is akarom eldönteni, hogy mikor történjen meg. No nem baj.

Tehát jönnek a gázosok, egy órával előtte hívnak. Azt mondta Gyám, akkor dolgozzak itthon, elszámoljuk, úgyis van mit csinálni.

Nálunk a Távmunka, azaz az itthon dolgozás úgy kezdődik, hogy Gyám áthív a szobába. Átmegyek, elmondja mit kell csinálni. Egy-két óra alatt elvégzem a feladatot, majd Gyám azt mondja, majd csörög, ha kell valami. Igen, csörög, mert gyám fekvőbeteg, ezért csak telefonon tud szólni. Ezzel persze meg van kötve a kezem, hiszen nem csinálhatok semmit, ami hosszabb időt vesz igénybe, mert ha Gyám hív, nekem mennem kell. Ez ugyebár azt jelenti, hogy nem mehetek el egy kényelmeset fürdeni, nem tudok leülni enni, nem feküdhetek le pihenni, nem tudok kimenni a házból, hiszen ölbe tett kézzel várni kell, hogy Gyám hívjon. Mert Gyám ezt szokta meg. Hogy mindenki a rendelkezésére áll.

Természetesen éppen elkezdek valamit csinálni, amikor Gyám hív, hogy keressek meg neki valamit, amit ő nem talál. Persze, az ágyból nehéz bármit is megkeresni. Megkeresem. Majd hív.

És ez így egy egész nap, gyakorlatilag többet dolgozom itthon, kötött beosztásban, ugyan azért a pénzért.

Mondjátok meg, de őszintén: tényleg úgy megéri a Távmunka?

Ma délután rászántam magam a blogolásra. Ez ugyebár okozat. Márpedig azért, mert van ennek egy oka. Ezt az okot Perfection-nek hívják. méghozzi Mrs. Perfection-nek. Ő egy kolléganőm. Hogy miért is tökéletes ő? Hát őnáluk minden, és mindenki tökéletes. Olyannyira, hogy Perfection szerint én, fiatal koromból kifolyólag tökéletesen alkalmatlan vagyok a munkám elvégzésére, ő szerinte én csak azért vagyok ott, mert a főnököm kegyeltje vagyok.

De kezdjük az elejéről.

Március óta dolgozom Nőstény gyámjának cégénél, és, bár nincs különösebb képesítésem erre a munkára, azt hiszem eddig mindíg minden feladatot hibátlanul, illetve szinte hibátlanul végeztem el. Egy-két apróbb malőr kivételével nem volt panasz a munkámra.

Mrs. Perfection viszont ezt némiképp máshogy látja. Ő úgy gondolja, nekem mindíg mindent szájbarágósan kell elmagyarázni, mert különben nem értem meg. Úgy beszél hozzám, mint egy ötéveshez.

De most nézzük is ezt a dolgot, ami miatt megtörtént ez az ok-okozati cselekmény!

Nőstény felhívott. Sokszor szokott hívni, hiszen egyedül van Gyámmal (aki meglehetősen különös társaság), és gondolom néha szüksége van egy-két bátorító szóra, meg  hát jó valakinek elmesélni a világ nagy dolgait.

Szóval Nőstény felhívott. Elmesélte, hogy volt a patikában, és elétolakodtak a nyannyerek. Nőstény ezt amúgy meg is írta a blogjában. És ahogy mesélte, hangot adtam azon véleményemnek, hogy igen, a 70-80 éves nyannyerek igen gusztustalanok tudnak lenni a patikában. Hiszen ők sietnek, sosem érnek rá. Természetesen Perfection, akivel természetesen egy szobában dolgoz(t)unk, rögtön magára vette, hisz korközelben van ő is a nyannyerséghez. Majd félrehívott Kisfőnök, és elmondta, hogy Perfection ezt nagyon mellre szívta, így úgy gondolták, helyeződjek át egy másik helyiségbe. Összepakoltam, és áthelyeződtem. Namármost ennek persze több előnye is van: egyedül vagyok a szobában, nagyobb az asztalom (nagyon nagy asztalom lett:)), jobban elférek, és Perfection sem hülyéz már le. De itt van a hátránya is... meglehetősen kellemetlenül érzem magam, hiszen tudom, sosem "kaptam" volna meg ezt a szobát, ha ez a beszélgetés nem történik meg. Igen, ezt a szobát "megkapják" az emberek, hiszen ez a szoba teljesen más célra van fenntartva. Bár én már márciusban szemet vetettem rá, akkor azt mondták, nem ez a szoba nem erre van kitalálva. Amúgy mifelénk bent az irodában meglehetősen családias a hangulat, kicsi cég, kevés alkalmazott, sok munka, mégis jól megvagyunk. Kivéve Mrs. Perfection. Ő mindenkinél többet tud, és ezt a többet jobban is tudja.

Na mindegy, áthelyeződtem. Elrendezkedtem, örültem, s egyben rosszul is éreztem magam. Kisfőnök azt mondta, semmi baj nem történt, csak ez így most jobb. Aztán eszembe jutott, hogy ott hagytam valamit a régi asztalomon, Perfection szobájában. Átmentem érte, és... dúdolt!!! Már bocsánat a szóhasználatért, de ő pl. kurva jól érezte magát attól, hogy egyedül üldögélhet, nincs mögötte a hülye, a gyerek, a zavaró tényező. Ez alapvetően nem zavarna, de ismerve a körülményeket... Na mindegy.

Két napig gondolkoztam rajta, hogyan tudnám a legjobban levezetni ezt a feszültséget, és úgy döntöttem, leírom.

Hát olvassátok, kedves olvasók.

Na hali!

Azért indult el a blog, mert úgy éreztem, néha jó kiírni magamból mindenfélét, ami jön. Majd igyekszem tartalmas, meg izgalmas lenni, meg minden:)