Már jó egy éve szöget ütött a fejembe egy gondolat, és az elmúlt pár hétben több emberrel is beszéltem erről, de egy kedves családi barátunkkal folytatott beszélgetés tette fel a pontot az i-re, és akkor sikerült teljesen összefoglalnom magamban ezt a dolgot.

Ti tehettek róla, hogy nekünk most szar.

Ti, akik az 50-es, 60-as években születtetek.

Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy az átkosban milyen jó volt, mert mindenkinek volt munkája, mindenkinek volt mit enni, nem szenvedtek hiányt semmiben, ha valamire szükség volt, meg lehetett szerezni. És hogy mennyivel rosszabb ma, hogy romlott mindennek a minősége, drágák a dolgok, magasak az adók, kevés a munka, kevés a fizetés.
Aztán az jött, hogy "ti vagytok a jövő, nektek kell gondoskodni arról, hogy jó irányba menjenek a dolgok", meg egyéb hasonló baromságok.
Nem éltem az átkosban, a rendszerváltás előtt nem sokkal, 1988-ban születtem, úgyhogy nem emlékszem rá, valóban jó volt-e, vagy sem, de egy dologban teljesen biztos vagyok: az átkos minden volt, csak kényelmes nem.

Nem azt mondom, hogy ma habzsidőzsi van, de azért lássuk be, a lakosság nagy részének még van hol aludnia, van mit ennie, és - bár sok dologban hiányt szenvednek - nem haltak még bele a "rendszerbe".

Gyerekkoromban rengetegszer hallottam, hogy "endékás" turmixgép, kivehető ajtós, megjött-e már, szinte minden játékunk az "endékából" volt, a tévénk is, a commodore 64 is, a fél lakásunk "endékás" volt. Akkor azt hittem, az "endéká" egy óriási bevásárlóközpont, ahová apám elmegy kocsival, bevásárol, aztán hazajön. Aztán iskolába mentem, történelmet tanultam, és rájöttem, hogy az nem egy bevásárlóközpont, az egy másik ország. Egy másik országból volt az összes játékunk, a tévénk, a számítógépünk, a konyhafelszerelésünk, minden, de tényleg minden egy másik országból jött. Apám több száz kilométert autózott, hogy valamit meg tudjon venni, mert itthon nem lehetett kapni, vagy csak a gagyit. Egy másik ország gazdaságát lendítette fel egész Magyarország, máshová került a pénz, közben itthon szinte alig vásároltak az emberek, csak élelmiszert, vagy amit becsempészett a boltos, a pult alól jött.

Ma, ha játékot, tévét, számítógépet akarok venni, nem kell több száz kilométert autóznom, sőt 20 percet sem utaznom, és lehetőségek sokasága áll a rendelkezésemre, hogy valóban a saját ízlésemnek megfelelőt vegyem meg. Oké, a pénz nagy része így sem a magyar kasszát tömi, de annyi adó van rajta, hogy nyilván mindenkinek jut belőle, és még a használati utasítás is magyarul van benne.
Ma, ha lakást akarok venni, azt veszem meg, amelyiket akarom, feltéve, hogy van rá pénzem. Akkor, amikor akarom, nem kell átverekednem magam a fél országon, csak egy ügyvéd, és a földhivatal kell hozzá.
Ha autót akarok venni, olyat veszek, amilyet akarok, csak bemegyek a szalonba, vagy veszek egy újságot, és kinézek egyet, azonnal az enyém, rögtön, nem kell rá várni, heteket, hónapokat, éveket, kifizetem, és mehetek is vele, amerre akarok.
Értem én, hogy rengeteg minden máshogy volt akkor, de nem voltam ott, nem láttam, és hogy egészen őszinte legyek, nem is igazán érdekel.

Egyszer valaki azt mondta, ha szebb jövőt akarok magamnak, tegyek érte, és harcoljak az elveimért, a szabadságomért, a jogaimért, mert az átkosban mindezek megvoltak, és az milyen hűdeszupijó volt.

Tegyük fel, hogy így volt. Tegyük fel, hogy szabadon hagyhattátok el az országot, egyetlen okirattal, megállás nélkül, és azt hozhattatok vissza, amit akartatok, vám nélkül, ingyen, csak annyiért, amennyibe került, plusz az útiköltség.
Tegyük fel, hogy azt írhattátok le, amit akartatok, azt mondhattátok, amit akartatok, senki nem bántott érte, nem büntettek meg, nem volt orbitális méretű cenzúra.
Tegyük fel azt is, hogy úgy élhettétek az életeteket, ahogy akartátok, és nem kerültetek börtönbe, ha nem akartatok dolgozni, ha csak a lábatokat akartátok lógatni.
Hogy az egyetemi felvétel nem attól függött, hogy párttagok voltatok-e, benne voltatok-e a KISZ-ben, vagy volt-e ismerős, aki benyomott.

Rendben, azt aláírom, egyszerűbb volt munkát keresni, hiszen muszáj volt dolgozni, így az államnak kötelessége volt munkahelyet biztosítani. Olyan munkahelyet, ahol egy ember munkáját öten végezték el, mert dolgozni kell, ahol egész nap verhetted a faszodat, mert semmi dolgod nem volt, hiszen már rég elvégeztétek, végül is öten voltatok egy feladatra.
Még abba is beleegyezem, hogy jobb volt az egészségügy, mert hiába akartál te orvosként külföldön dolgozni, nem mehettél ki, mert utánad mentek, és bilincsben hoztak vissza, így nyilván tele voltak a kórházak orvosokkal, akik még nem is kerestek rosszul, mert fontos volt, hogy a munkaerő egészséges legyen.
Negyedannyi adót nem kellett fizetni, mint most, úgyhogy még azt sem mondhattad, hogy a Zállam ellopja a pénzedet.

Ez volt a Ti átkosotok. A Ti hibáitok, amik miatt nekünk most szar.

Szar, mert meglepő módon a pénz nem magától termett, már akkor sem, így az ország ilyen-olyan egyéb bevételi forrásból fedezte a Ti boldogságotokat, amiknek a levét mi ittuk az elmúlt 20 évben.
Szar, mert azok, akik már akkor is munkáltatók voltak, ma kényükre-kedvükre szopathatnak mindenkit, kiélhetik az összes akkor elfojtott agressziót, és olyan feltételeket szabhatnak, amilyeneket akarnak, már csak azért is.
Szar, mert a rendszerváltás után azok, akik nem engedelmeskedtek a Zállamnak, mind kimenekültek innen a picsába, vitték a szaktudást, a munkaerőt, az észt.
Szar, mert ha befekszem egy kórházba, az orvos inkább megöl, mintsem foglalkozni kelljen velem, hiszen ő a rendszerváltás előtt halálra dolgozta magát, konkrétan a szart is kihajtották belőle, és most már szeretne pihenni is, de éhen halni nyilván nem akar, a nyugdíja meg lófasz.
Szar, mert kurva sok adót kell fizetni, meg kell teremteni azokat a bevételi forrásokat, amiket a világháború után senki nem akart, mert béke van, éljünk boldogságban.
Szar, mert amikor igazán tenni kellett volna, mert még Ti voltatok a jövő, basztatok az egészbe.
Basztatok bele, hogy Velünk mi lesz, hogy Mi miből fogunk élni, Minket hogy fog eltartani az állam. Bele sem gondoltatok abba, hogy a Ti fenenagy jólétetek majd a Miénkbe kerül.

És mindezek után kapjuk az ívet, hogy Mi vagyunk a következő generáció, a Jövő, a Kulcs a fejlődéshez.
Hogy majd Mi eltakarítjuk azt a mocskot, amit Ti hagytatok magatok után, mert Titeket már rohadtul nem érdekel, mert öregek vagytok, fáradtak, és amúgy is, végig harcoltátok az életeteket.
Hogy a Mi feladatunk előre gondolkozni, Nekünk kell tennünk azért, hogy jobb legyen, mert Mi vagyunk a Fiatalság.

És ha rákérdezünk, hogy Ti mit tesztek most azért, hogy jobb legyen, akkor elkezdtek hebegni-habogni, hogy leveleket írtok, táncoltok a Zállam idegein, tüntetésekre jártok, harcoltok a Mi jövőnkért.

Nem.

Ti fasisztáztok, kommunistáztok, monnyonleztek, takardjoztok, és mindeközben megállás nélkül istenítitek a hős átkost.

És eszetekbe sem jut, hogy mi is megharcoljuk a sajátunkat, küzdünk az életben maradásért, próbálunk nem éhen dögleni, egy olyan rendszerben, amit Ti hoztatok létre, egy olyan országban, amit Ti tettetek tönkre, Ti, akik 50-60 éve születtetek, Ti, akik nem gondolkoztatok előre, Ti, akik nem vették figyelembe azt az egészen aprócska tényt, hogy az éremnek két oldala van, és ha most kurva nagy a jólét, akkor később kurva szar lesz mindenkinek.

Szóval egészen tömören összefoglalva a dolgot:

Ti tehettek róla, hogy nekünk most szar.

Azt mondják az okosok, hogy végre sikerült bebizonyítani, hogy az ember nem falkavezér a kutyájával szemben, és ezt csomó nagyon érdekes ténnyel támasztják alá. Szerintük mi a kutya gazdái vagyunk.

Viszgáluk meg akkor ezt a dolgot, egy picit.

Az okosok azt mondják, a falkavezér feladata a falka védelme. Ez a természetben ugye úgy működik, hogy a vezérhím állandó figyelemmel kíséri a környezetében történő változásokat, és amennyiben veszélyt érez, felveszi a védelmező szerepét, és ha kell, erőszakot alkalmaz, hogy elhárítsa azt.
Szerintük azért nem lehetünk mi a falkavezérek, mert a vezérhímmel ellentétben mi békésen szundikálunk, és teljességgel rábízzuk magunkat a kutyánkra, hogy majd ő úgyis riaszt, ha kell.

Oké, ebben van valami. Ám a vezérhím feladata az is, hogy biztonságos helyre vigye a falkát, ahol a legkisebb az esély bármiféle veszélyre.
Én meg ugye behoztam a kutyát a házba, ahol nem ázik el, ahol be van zárva az ajtó, és pont annyira utalom magam a kutyámra, amennyire ő rám van utalva, mármint biztonság szempontjából. Hiszen ha támadás ér, teszem azt betörnek a házba, úgyis erősebb vagyok, mint a kutya, és biztos vagyok benne, hogy kevés kivételtől eltekintve, nincs olyan állat, amelyik ilyenkor nem bújik el, fülét-farkát behúzva, megállás nélkül üvöltve. Én meg ugye csináljak már valamit, hiszen a kutya szemében márpedig én vagyok a falkavezér.

Aztán mondtak olyat, hogy a falkavezér a dolga a párválasztás.
Hmm.
Tehát az, hogy fedeztetés esetén én keresek párt a kutyának, nem egyenrangú azzal, hogy a falkavezér találja meg a nőstényt, és megy át rajta az egész falka, hiszen vele ellentétben, én ugye nem... hát... szóval értitek.

Megemlítették a táplálkozást. És számomra egyébként ez a legérdekesebb dolog.
Aszongyák, hogy a falkavezér az, aki leöli a táplálékot, kieszi a legfinomabb részeket, meg a gyomortartalomból azt, ami neki kell, majd a többit odadobja a falkának. És ha netán mégis eszébe jutna, hogy azt a kicsit még ott a májából megenném, előfordulhat, hogy a falkatársai megölik.
És hogy az embernél ugye, ez nem fordulhat elő, mert az embert akkor sem támadja meg, ha eszébejut, hogy kifelejtett valamit a vacsorájából, vagy nem azt adta oda, amit akart.
Most akkor tegye a szívére a kezét mindenki, és mondja, hogy őt egyszer sem morogta meg a kutyája, amikor elvette előle a tálat. Na ugye.
Én ugyanis nagyon élénken emlékszem arra, hogy mielőtt kutyánk lett, rengetegen felhívták rá a figyelmemet, hogy soha, de tényleg Soha ne nyúljak a kutya táljához, ha már eszik, mert megharaphat. Nem is nyúltam. És nem vagyok dilettáns idióta sem, hogy elfelejtsem belerakni a kaját a kutya táljába. Mert mégis, milyen környezetben fordulhat elő az, hogy kifelejtek belőle valamit? Mit? Az aszpikot a konzervből, vagy a morzsát a zsákból? Ja, hogy főznöm kéne a kutyára, három fogásos vacsora, meg mifaszom. Hát hooogyne.

És persze ott a legfontosabb, ami talán nem hangzott el a videóban (nem igazán tudtam már figyelni rá, annyira röhögtem), viszont olvastam már róla, a dominancia. Hogy nem lehetünk dominánsak a kutyával szemben, mert nem vagyunk fajtársai.
Na most a dominancia szó jelentése ugye felülrendeltség. Tehát nem lehetek a kutya felérendeltje, mert én nem vagyok kutya. Ebből az következik, hogy nem irányíthatom a kutyát, nem fogadhat szót nekem, nem értheti a parancsszavakat, amiket mondok neki, mert ugye nem lehetek domináns vele szemben. Ahogy velem szemben sem lehet domináns a medve, úgyhogy én akkor sem hagyom békén, és piszkálni fogom a bottal. Mert mi történhet? Ja, hogy lebasz egy hatalmasat, kiterülök a picsába, azt villanyleó? Mert ezt én ugye nem tehetem meg a kutyával, hiszen természetellenes. Hagyjukmár.

Én azt gondolom, a falkavezérség szinte összes kritériumának megfelelek. Vigyázok a kutyára, biztonságos életkörülményeket biztosítok neki, ha fedeztetem, azt én döntöm el, hogy kivel, én adok neki enni, és bizony, még domináns is vagyok, és a kutya érti, és tudja azt, hogy márpedig én vagyok a falkavezér.

Vagy kérdezzétek meg őt, hátha az ellenkezőjét mondja.

Az Apple beperelte az emberséget, mert túl sok szóban használták az "i" betűt, am köztudottan a cég védjegyzett szellem terméke. Hosszas pereskedés után, a vállalat jog osztályán dolgozók legnagyobb dadalukként könyvelhetk el a győzelmet, hszen mától az Apple-n kvül senk, sehol, semmlyen szövegkörnyezetben nem használhatja az "i" betűt.

Az ügy matt több cég kénytelen megváltoztatn a nevét, gy mától egyre sűrűbben találkozhatunk Audkkal az utakon, szállhatunk vllamosra a belvárosban, vagy térhetünk be vásároln egy hpermarketbe.
Megkeresésünkre az Apple szóvvője azt válaszolta, őket egyáltalán nem zavarja a dolog, ugyanúgy, ahogy megtanultuk az új "iPhone" tartozékanak használatát, ugyanolyan egyszerűen tanulunk majd meg "i" betű nélkül kommunkáln.

Végeredményben tehát, amennyben az rodában, az ratszekrény mélyén felejtették paprjakat, nem lesz egyszerű elmagyarázn a portásnak, hogy mt s szeretnének valójában.

Helyszn tudóstásunkat hallották.

U..: Hhetetlen...
http://index.hu/tech/2013/01/03/csatat_nyert_az_amazon_az_apple_ellen/

... csak be kéne látni.

Olyankor szoktam billentyűzetet ragadni, amikor kialakul a "tökömtele" állapot valakivel, vagy valamivel kapcsolatban.

Most jött el a pillanat, hogy összegezzem, és érthetővé tegyem a dolgokat.

Amikor Iza, és Spock kitalálta (igazából inkább Iza), hogy nem látták felnőni Lizát, és akarnak még egyet, akkor feltettük nekik a kérdést, hogy valóban átgondolták-e ezt a dolgot.
Próbáltunk több dolgot felsorakoztatni ellenérvnek, mint például a "Minerva nem szereti a kölyökkutyákat, miért akartok mellé egyet?", vagy a "Minerva semmilyen más kutyát nem szeret magán kívül, miért akartok mellé még egyet?", illetve a "Panelben laktok baszki, ott nem fog elférni három kutya, ráadásul Spock dolgozik, Iza, te meg iskolába jársz, nem tudtok vele otthon maradni...", és más hasonlók.
Mi tudtuk, hogy Minerva nem bírja Lizát sem, Eddát sem, Szedert sem, sőt, úgy általában semmilyen más élőlényt maga körül.
Mi azt is tudtuk, hogy Lizát sem sikerült megnevelni, ő is bepisil, bekakil, szétszedi a szemetest, mert beagle, semmi esze nincs, nem igazán fogja fel maga körül a dolgokat, nem tanul parancsszavakat, és hiába jártak vele kutyaiskolába, az lószart sem ért.
Próbáltuk megmagyarázni, és megértetni Izáékkal, hogy egy harmadik, főleg ha az is beagle, nem jó ötlet.
A küldetés elbukott, hamarosan megérkezett Mona.

Mona ugyanolyan agyatlan beagle, mint Liza, csak kölyök.

Mona is bepisil, bekakil, szétszedi a szemetest, és ugyanúgy nem fogja fel maga körül a dolgokat, mint Liza.
A kutya most öt hónapos, és minden hétvégét kertes házban tölt el, még sincs leszidva ha bepisil, bekakil, csak takarítanak utána.

Volt egy időszak, amikor mindhárom kutya Spockékkal volt Dorogon, a panelben.

Aztán kitalálták, hogy egyesével szoktatják csendre a kutyákat, mert hárommal egyszerre nem bírnak el.

Először Monát. Addig a másik kettő itt volt.
Aztán Lizát Monával, és akkor csak Minerva volt itt.

Fontos megjegyezni, hogy amíg  kutyák nincsenek itt, áldott jó csend uralkodik a házban.

Aztán hazajönnek hétvégére, mindenki ordít, mindenki feszült, a kutyák összekapnak, Nőstény kiakad, mert nem bírja, Iza ordít, Spock nyomkodja a telefonját, anyám rezignált arccal temetkezik a számítógépébe, én meg ülök, és nézem ezt a szociális kavalkádot, a káoszt, ami eluralkodik, ha az ember hiába magyarázza, hogy miért kell igazán átgondolni valamit, mielőtt megtesszük.

Most éppen csak Mona nincs itt. Nem tudom miért, hiszen egész hétvégén próbáltuk elmagyarázni Izának, hogy Minerva teljesen maga alatt volt, hogy nincs vele, hogy úgy érzi, magára lett hagyva. Mondjuk most legalább nincs egyedül, itt van vele Liza.

A következőt látom én (aztán persze javítsatok ki, ha tévednék):

- Izáéknak nem kell Minerva. Izáéknak Liza kell, meg Mona, mert ők cukik, még nem öregek, le sem kell velük járni, hiszen teljesen mindegy, úgyis bepisilnek, akkor meg minek erőfeszítéseket tenni ellene.
- Izáék belefáradtak abba, hogy megneveljenek egy kiskutyát, amikor ott egy neveletlen nagy, akivel pont ugyanannyit kéne törődni.
- Izáék rájöttek, hogy három kutyával nem bírnak el, és úgy látszik, nem az a legfontosabb nekik, aki a legjobban kötődik hozzájuk.
- Izáék belátták, hogy nem gondolták át egészen, és hibát követtek el.

Ez persze nem baj, hiszen, ahogy azt a poszt címe is mondja: errare humanum est, azaz tévedni emberi dolog.
Csak nem hiszem, hogy emiatt egy olyan élőlénynek kell szenvednie, és egy olyan élőlény amúgy is érzékeny lelkét kell tovább roncsolni, aki már Lizánál kinyilvánította, hogy Ő egyedül érzi jól magát. Hiszen te is tudtad Iza, hogy ez így van, te is tudtad, hogy Mona, azon kívül hogy cuki, kizárólag problémákat fog okozni, mégis képes voltál meghozni egy olyan döntést, amiről te magad is tudtad, hogy rossz.
Képes voltál arra, hogy fennkölten hangoztasd, hogy igenis felelősségteljes döntést hoztál, miközben pontosan tudtad, hogy nem az.
És mindemellett pont annyira vagy beszari, hogy ne merd nekem TE elmondani, hogy itt hagyod a másik kettőt.

A javaslatom a következő:

Elviszed mindhárom kutyádat, és vállalod a felelősséget a döntésedért, ahogy azt jól nevelt, felnőtt emberhez illik. És ha emiatt nem tudsz minden hétvégén hazajönni, akkor legalább legközelebb elgondolkozol azon, hogy időnként megéri meghallgatni a másik felet, és megfogadni azokat a tanácsokat, amikről te is tudod, hogy van értelmük.

És akkor kevesebb az esélye, hogy legközelebb tévedsz.

Rövid poszt, hirtelen felindulásból.

Szóval van az a típusú ember, akinek ha nincs igaza, akkor is igaza van.

Ma - kivételesen - nem kioktató stílusban próbáltam elmagyarázni egy ismerősömnek, hogy teljesen fölöslegesen húzta fel saját magát valamin, mert az nem úgy van, ahogy ő gondolja. Miután 2-3 részletben sikerült megmagyaráznom, hogy miben téved, és miért is fölösleges az idegeskedés, természetesen kiderült, hogy ő mindezeket tudta, és ne legyek kioktató. Nem voltam az. Általában az vagyok, de ma nem voltam az. Ma segíteni próbáltam átlátni valamit, amit nem csak ő, de nagyon sokan mások sem mindig értenek. Arról a törvényről van szó, amely korlátozza a dohányzást kis hazánkban.

A hír24 portálon megjelent egy cikk "Cigistop: a lakás is tiltott zóna lehet" címmel, melyben azt írták, hogy ha a lakásod munkahely, akkor bizony, nem gyújthatsz rá. Erre többen is felkapták a vizet, hogy milyen jogon jön állambácsi ahhoz, hogy a saját lakásában megtiltsa a dohányzást. Ezt a félreértést, és az ebből fakadó "hisztériát" próbáltam csillapítani, és elmondtam, ez akkor hatályos, ha az ingatlanod székhely, illetve telephely, így munkahelynek minősül, de ha csak szimplán hazahordod a munkádat, és otthon végzed el, az nem ugyanaz.

Erre megkaptam a pofámba, hogy kioktató vagyok, és hozom a formámat, majd a dolog személyes síkra terelődött, már nem is a cikkről volt szó, a lány már csak a saját büszkeségét mentette, mert hiszen ha nincs igaza, akkor is igaza van. Az egész körül-belül fél óra alatt játszódott le.

A vége természetesen az lett, hogy - néhány gyalázkodó facebook poszt után - a lány letiltott.

Nem sajnálom, megmondom őszintén. Egyáltalán nem.
Már csak azért sem, mert amúgy sem olyan a kapcsolatom a lánnyal, ami miatt ezt veszteségként élem meg.

Ebben a fél órában el lettem mondva kioktatónak, okoskodónak, porba szolgának (ami mellesleg nem egészen tudom, mit is akar jelenteni), kiderült, hogy egy senki vagyok, aki gürizni, és tanulni kezdett, hogy kiemelkedjen valamivel a többi porba szolgából (még mindig nem tudom, mit akar jelenteni, pedig nagyon gondolkozom rajta), elvégeztem "egy kis szar iskolát", és emiatt fölötte érzem magam mindenkinek, aki emberileg, rangban, és mindenhogy fölöttem áll, majd a lány felhozta, hogy ő visszakövette a vérvonalát, és van benne grófi ág, én meg a névrokonommal együtt büszke lehetek magamra. Ezek után megkérdezte, én mit tudok felmutatni, de mikor megírtam volna, hogy a névrokonom nem is névrokonom, mert csak felvette a nevet, már nem tudtam elküldeni válaszomat, mert letiltott.

Értem én, hogy senki nem szereti, ha kijavítják, én sem szeretem. De van bennem annyi, hogy ha láthatóan tévedtem, azt azért böcsülettel belátom, és elnézést kérek érte. De nem próbálok megalázni senkit, nem mondom el mindennek, majd nem akadályozom meg abban, hogy szabadon véleményt nyilváníthasson az általam elmondottakról.

Azt is megértem, hogy az ember szeret büszke maradni, és ezért gyakorlatilag bármit képes elkövetni, de az nem igazán fér a fejembe, hogy mitől büszkébb az, aki - miután nyilvánvalóvá vált a tévedése - nem felemelt fejjel látja be, így valóban megőrizve büszkeségét, hanem alattomos, gusztustalan, és megalázó dolgokat művel, azt gondolván, ettől ő marad a "Jani".

Azért tanulságos is volt ez az egész, mert legalább megbizonyosodhattam afelől, hogy az iskolázottság és a munka nem járul hozzá szervesen az emberi intelligenciához.

Érettségivel, szakmával, okmányirodai munkával is lehet valaki ostoba ember.

Aztán persze lehet, hogy tévedek, ez esetben elnézést.

UPDATE: Minek utána kiderült, hogy nem letiltva lettem, hanem törölve, sikerült szemezgetnem egy picit, hát tessék:
 

És a posztban említett poszt, hiánytalanul:
 

Parancsolj:)
 

Azt ugye tudjuk - legalábbis merem remélni, hogy így van - hogy az ember a szaporodás szempontjából próbálja mindig az ideális jelöltet kiválasztani erre a folyamatra. Az, hogy ki az ideális, "rengeteg" tényezőn alapul.

Vegyük először a férfiakat.

Ha egy férfi párt keres, a következő dolgokat vizsgálja meg a kiválasztott alanyon:

1. A mellei. Ez azért fontos, mert a közhiedelem szerint minél nagyobb az emlő mérete, annál erősebb, és egészségesebb lesz az utód, lévén, van mivel táplálni.

2. Az arc. Ez egy döntő fontosságú testrész, hiszen a szép, vonzó megjelenés elengedhetetlenül fontos lesz az utód számára, a majdani párválasztásához.

És kb. ennyi. Persze, ezen felül, amikor már elkezdünk beszélgetni az alannyal, kiderülhet, hogy egyáltalán nem ideális, de ez csak akkor derül ki, ha a fenti két kritérium megfelel a férfi ízlésének.

És most nézzük a nőket.

1. A testfelépítése. Bizony, fontos, hiszen egy vézna férfi nem tudja úgy megvédeni a portát és a családot, ahogy azt az asszony egyébként elvárná.

2. A "méretei". Ó, igen, a méret a lényeg. Nagy szerszámmal erős utód jön létre.

3. A pénze. Anélkül hogyan tudná jólétben, és egészségben tartani a családot?

A 3. ponttal el is érkeztünk posztunk megírásának okához.

Tegyük fel, van egy Lány. Párt választ. Kiszemeli magának A Férfit. A Férfi erős, jóképű, intelligens, és van munkája. A Lány szerelmes.
Miután meghódítja a Férfit - aki, mellékesen megjegyezném, félredob mindent a Lány miatt - boldogan élnek. Egy darabig. Az történik ugyanis, hogy a Lány beviszi a Családba, és a Család nagyon megkedveli a Férfit. Ez persze eleinte nem zavarja a Lányt, és kapcsolatuk főleg akkor teljesedik ki, amikor a Férfi elkezd minél többet költeni a Lányra.

Ám a Férfi egyszer csak elveszíti munkáját, így elfogy a Pénze.

Egy darabig még jól elvannak a Lánnyal, ám a Lány számára egyre megterhelőbb az a tény, hogy a Férfi nem úgy áll anyagilag, ahogy kéne.

Ezért félredobja a Férfit, és összejön a Fiúval.

A Fiú nem erős, még talán jóképűnek sem kifejezettebben mondható, ám megvan neki az, ami a Férfinak nincs. A Pénz.
A Családnak egy darabig fel sem tűnik, hogy ez talán a legnagyobb különbség kettejük között, hiszen azt hiszik, a Lány szerelemből választotta a Fiút.

Majd a Lány megunja a Fiút, és félredobja. Természetesen, a Férfiért.

Bár a Férfinak ekkor még nincs munkája, ez az állapot nem tart sokáig, és igen hamar talál olyan munkát, amely elég Pénzt hoz a házhoz.
Megint jól elvannak egy darabig, élvezik egymás társaságát, és úgy tűnik, a szerelem olyannyira tartós, hogy a Férfi végül is úgy dönt, meg fogja kérni a Lány kezét.
Ám ekkor a Férfi elveszíti munkáját, és elfogy a Pénze.

Igen, jól gondoljátok. A lány előbb-utóbb beleun a dologba, és a következő párbeszéd zajlik le közte, és a Család egyik tagja között:
- Szeretem a Férfit, de az utóbbi időben elviselhetetlen dolgai vannak. Most még munkája sincs, és így nem látom vele a jövőt.
- És gondolod, hogy nem is lesz munkája?
- Előbb-utóbb biztos lesz, de nem várhatok egész életemben erre.
- És nem próbáltál vele beszélni erről?
- Nem lehet vele, mert rögtön felkapja a vizet mindenen. Régen, a Fiúval lehetett beszélni, mert ő meghallgatott. Ráadásul vele láttam a jövőt, neki volt munkája, volt Pénze.

Vajon mi következik ezután?

A Lány dobja a Férfit, és összejön a Fiúval.

Ezek szerint a Pénzéért.

Itt és most, vállalva a megkövezést, a Család megvezetését, és mindenki rossz véleményét, a következő dolgokat üzenem a Lánynak:

- A párválasztás nem azon kéne hogy múljon, kinek mennyi pénze van.
- Ha valakit igazán szeretsz, megtanulod tolerálni a hülyeségeit, és megtaláljátok a közös nevezőt, azt a kommunikációs csatornát, amin meg tudjátok beszélni a dolgaitokat.
- Azokat a nőket, akik anyagi szempontból választanak párt, a társadalom - egészen egyszerűen - kurváknak nevezi.
- Mindazok alapján, amit fentebb leírtam, azt hiszem, két lehetőség van, ami szóba jöhet:

1: Képtelen vagy valakit igazán szeretni, ergo nem tudsz szerelmes lenni, ami annak a jele, hogy egy beképzelt hülye picsa vagy, aki elvárja, hogy a világ úgy forogjon, ahogy neki tetszik,
2: Te, édes szívem, akárhogy is érint ez most, egy ordas nagy kurva vagy.

Egyebet nem tudok elmondani, kérem kapcsolja ki.

Ezt a posztot ajánlom mindenkinek, akikre az alábbiak vonatkoznak.

Kezdjük a legegyszerűbbel. Vegyétek végre tudomásul, hogy Fogyasztói Társadalomban élünk. Egy olyan világban, ahol az emberek termékeket vesznek, közvetve, vagy közvetlenül. Ez nem csak azt jelenti, hogy elmegyünk a boltba, megvesszük a számítógépes játékot, hazavisszük, és szórakozunk, nem. Az is annak számít, hogy kifizetjük a tv számláját. Gyakorlatilag megvesszük a műsorokat.

Felmerül a kérdés, hogy miért is vesszük meg ugye? Hát mert szórakoztatóak. Szórakoztató a Barátok Közt (már akinek...), és szórakoztató a Megasztár is, meg az X-Faktor is. És igen, lehet azzal jönni, hogy a mittudoménkicsoda feldolgoz egy számot, felrakja youtube-ra, és akkor az sokkal jobb, mint a Megasztár, meg az X-Faktor, de kérdem én: ki nem szarja le?

A következő pár sor konkrétan két embernek szól.

Elhiszem, hogy vannak rohadt tehetséges emberek, akik kibaszott zseninek születnek, és igen, tudom, hogy a tehetség már egészen fiatalon megmutatkozik az emberekben. Ez eddig rendben is van. De ezek a gyerekek koránt sem biztos, hogy abból akarnak megélni, amit 5-6 évesen csinálnak. Merthogy fogalmuk sincs róla, hogy ha nagyok lesznek, és nem laknak már otthon, akkor majd számlákat kell fizetni, meg ételt kell vásárolni. Nem tudják, mert gyerekek. Az, hogy belehelyezik őket egy szituációba, ahol jól érzik magukat, nem jelenti azt, hogy az az ő sziklaszilárd elhatározásuk, hogy ezt akarják csinálni életük végéig. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek voltak álmai arról, mik lesznek, ha nagyok lesznek. De ezt nem tudják eldönteni 5-6 évesen, akkor sem, ha az úgynevezett "művészvilág" máshogy működik. Mert egy gyerek addig akar csinálni valamit, amíg jól érzi magát benne. Aztán majd elfárad, eszébe jut valami egészen más, és menne tovább. És itt jön képbe az, hogy mennyire felelősségteljes a tisztelt szülő. Mert ha nem a gyerekén keresztül akarja kiélni a saját gyermekkori vágyálmait, akkor hagyja szépen a gyereket menni tovább. De nem, a "művészvilágban" ez elképzelhetetlen, mert ott ha a gyerek tehetséges táncos, hiába akar ő mondjuk autóversenyző lenni, a drága szülő biztosan lerombolja benne ezt a képet azzal, hogy "majd ha felnőtt leszel, eldöntheted mi akarsz lenni". Mert ez így néz ki. Akárki akármit mond, ez rohadtul így néz ki. És akkor kérem szépen, el is érkeztünk oda, ahol maga a szülő bizonyítja be azt, hogy egy gyerek nem tudja eldönteni, mit is akar valójában csinálni.

Egyrészt.

Másrészt azt gondolom, lehet magasztalni a youtube-sztárokat, hogy mekkora kibebaszottulkurvajók, és hogy mennyivel többet érnek ők, mint sok tehetségkutatóban résztvevő ember, persze, szabad őket az égig is. És lehet panaszkodni, hogy azok a tehetséges emberek, akik nem rakják fel magukat youtube-ra, vagy nem szerepelnek a tv-ben, milyen kevés megbecsülést kapnak ahhoz képest, amennyit érnek. Na de akkor elmondom újra:

Fogyasztói Társadalomban élünk.

Ez azt jelenti, hogy az, aki ebben szervesen részt vesz, nagyon jól jár, ellentétben azokkal, akik nem vesznek részt benne.

Hogy hogy értem? Hát kérem úgy, hogy azok, akik elmennek énekelni a Megasztárba, meg az X-Faktorba, lehetnek akármennyivel kevésbé tehetségesek, mint mások, mégis ők kapják meg azt a pénzt, amit betelefonálnak, meg be sms-eznek, meg a reklámok után, ésatöbbi, ésatöbbi. És ennek egyetlen egy oka van: akkor, amikor hívták őket a tv-be, nem mondták azt, hogy "jaj, hát én ilyen műsorba nem megyek el, mert az lealacsonyító, és visszalépés lenne a karrieremhez képest". Fogták magukat, felkeltek a fotelból, bementek az RTL-hez, jelentkeztek, megmutatták magukat, kitettek magukért, és voálá: pénz.

És hiába hívjuk őket BB Évinek, meg VV Ágicának, meg Megasztáros Rúzsa Magdinak, akkor is annyit keresnek egy hónapban, mint egy átlagos ember fél év alatt. És szimplán csak annyit csináltak, hogy fogták a tehetségüket, leszarták az agyonmagasztalt "művészvilágot", és megmutatták másoknak, hogy mit tudnak.

Hát erről van szó, csókolom.

Hogy menni kell, csinálni kell, tenni kell azért, hogy sikerüljön, nem nyavalyogni, hogy "engem senki nem ért meg...".

És hogy hű legyek a poszt címéhez, meg kell említenem, hogy nem nézek Barátok Köztöt, nem telefonálok az X-Faktorba, nem sms-ezek a Megasztárba, csak nagyon ritkán veszek magamnak játékokat, abból is mindig ezeket az elbaszott német csodákat, sőt, jómagam is a youtube híve vagyok, mert zseniális embereket lehet ott találni. És mégis, kurva jól tudok szórakozni.

De soha, egyetlen egyszer sem mondtam, hogy "neki kéne inkább a tv-ben lennie", mert biztos vagyok benne, hogy ha ott akarna lenni, már ott lenne.

És ha az én gyerekem januárban tűzoltó akar lenni, akkor tűzoltóst játszom vele, ha februárban zongorista akar lenni, akkor zongorázom vele, ha márciusban űrhajós akar lenni, akkor azt játszom vele, és majd akkor, ha felnőtt, és pontos elképzelése lesz a világ működéséről, majd akkor ő, saját maga eldönti, miből akar megélni.
 

Nagyon szeretjük a filmeket. Az egész család.

Szerintem, ha tehetnénk, éjjel-nappal jobbnál jobb filmeket néznénk. Már persze, amíg vannak jó filmek.

Nálunk mindig volt valami akadálya annak, hogy együtt üljön le az egész család filmet nézni. Amikor kicsi voltam, ha tévéztünk, a reklámok alatt valaki mindig lelépett, és csak akkor jött vissza, ha már ment a film, így a sötétben átesett mindenkin, csörömpölt, és szinte mindenkit kizökkentett a ritmusából. Tudjátok, ilyenkor szokta az ember megállítani a filmet, és megvárni, amíg a másik visszajön. Így is kiesünk ugyan a ritmusból, de kevésbé zavaró, mintha nem hallanánk egy mondatot, ami miatt végül nem értjük az egész filmet. Megállítani? A tévét? Ó, bizony, ez nagy gond volt. Hacsak nem videóról néztünk valamit.

Olyan is volt, hogy valamit vissza kellett tekerni. Ez egy amolyan hülye VHS-es kifejezés, ami nagyjából mindenkinek, aki a 1976 után született, beleégett az agyába.

Ha nem valaki zavarta meg a filmezést, akkor valami. Például ha koszos volt a fej. Sőt, modernebb videóknál (a VHS kazettát lejátszó eszközt hívták akkor így) akár két fej is koszos lehetett. Előfordult, hogy a videó bekapta a szalagot, és szét kellett szedni az egészet, hogy ne szakadjon el. Esetleg annyira sokszor néztük meg, hogy elkopott a mágnesszalag, és gyakorlatilag nézhetetlen lett a kazi. Ilyenkor el kellett menni a tékába, kivenni a filmet, és átmásolni, egy másik videó segítségével, bár ez időnként elég trükkös volt.

Aztán jött a technológia újabb vívmánya, a DVD. Ott technikai probléma akkor volt, ha karcos volt a lemez, vagy lefagyott a lejátszó. De ekkor már nem kellett tekerni, ha nagyjából tudta az ember hol tart a film, könnyen rá lehetett keresni, és folytatni ott, ahol abbahagyta. De a helyzet nem igazán változott, valami mindig közbeszólt, ami miatt nem tudtunk nyugodtan végignézni egy filmet sem.

A legtöbb problémát persze az jelentette, hogy nagyon kis helyen próbáltunk sokszor nagyon sokan elférni. Egy 49 négyzetméteres panellakás nagyobbik szobájában ültünk tízen-tizenöten, és próbáltuk élvezni a filmet, ami ennyi embernél szinte lehetetlen volt, mert valaki nem tudott hová ülni, esetleg nem látott a másiktól.

Közben persze felnőttünk, külön költöztünk, és így nagyon megritkult a közös filmezések száma.

És mindvégig rengetegszer megjegyeztük, hogy "ha lenne egy saját mozim...".

Amikor még nővéremmel éltem, rengeteg felé filmeztünk, csak épp együtt nem. Ennek több oka is volt. Egyrészt nem ugyanazokat a filmeket akartuk megnézni, másrészt ha nála ültünk le, csak a laptopja volt, ha nálam, csak a kis 15"-os monitorom. És persze közben rengetegszer mondtuk, hogy "ha lenne egy saját mozim...".

Aztán, mikor már nősténnyel éltem, rengeteg filmet néztünk meg az ő laptopján, az ágyban, mert az de jó, lehet mozgatni, nem nehéz, és végül is látjuk a filmet, kényelmesen, mindketten.

Aztán lett egy 22"-os monitorom, és az lett a filmezés fellegvára. Nagy, szép képe van, szép színei vannak, és mindketten látjuk, nem kell nagyon közel ülni, és annyira már a szemet sem fárasztja, mint egy régi CRT monitor. De persze rengeteget beszélgettünk arról, hogy "ha lenne egy saját mozink...".

Tulajdonképpen egész jól túléltem ezt a 23 évet saját mozi nélkül. Rengetegen megkérdezték, hogy miért nem járok moziba, miért akarok sajátot, annyira már nem kerül sokba.

Igen ám, de ha mozi, akkor én kényelmet akarok. Ne csak a székem legyen kényelmes, amin ülök, de a saját kényelmem is meglegyen. Legyen mit enni, legyen mit inni. De hát ezt mind megkapod a moziban is! Persze. De a moziban nem lehet megállítani a filmet, és ami a legtöbb gondot okozza, egy jó film mellett, miközben az ember a sörét szürcsöli, és nagyokat nevet, szeretne rágyújtani. A moziban sört nem kapni, rágyújtani meg végképp nem lehet. Ezért akarok egy saját mozit. Ezért mondtam rengetegszer, hogy "ha lenne egy saját mozim...".

És akkor úgy döntöttünk nősténnyel, hogy veszünk magunknak egy saját mozit. Már nem csak beszélgetünk róla, teszünk is érte valamit. Rendben, milyen egy jó mozi? Kell hozzá egy vetítőgép, egy vászon, kényelmes ülések, nagy hangfalak, és egy akkora terem, amiben mindez elfér.

Történetesen akkor ürült ki a garázsunk, és csináltunk belőle zeneszobát, meg dühöngőt. És történetesen éppen ekkortájt került át após hifije. És persze éppen ekkortájt vettük rá magunkat, hogy beruházzunk a vetítőgépre. Úgyhogy vettünk a projektort.

Hazahoztuk, átrendeztük az egész garázst, felszereltem a garázs plafonjára, két gumírozott lepedőből csináltunk hozzá egy vásznat, beszereltük az egyik számítógépet, rákötöttük a hifit, és beraktunk két fotelágyat, és két nagyon kényelmes fotelt. Bekapcsoltuk, beállítottuk, beraktuk a Star Wars VI-ot, felhangosítottuk, üdítőt töltöttünk, rágyújtottunk, lekapcsoltuk a villanyt, és élvezkedtünk.

Van egy saját mozink.

Hihetetlen, hogy milyen élményt tud nyújtani a nagy kivetítés. Rögtön hangosabb is, hiszen minél nagyobb a kép, annál jobban kell hallani.

Azelőtt is rengeteg filmet láttam, de annak tiszteletére, hogy már saját mozink lett, elkezdtük megnézni a nagyokat. Az igazán Nagy filmeket. Így láttam a Piszkos tizenkettőt, a Tizenkét dühös embert (Henry Fonda egyszerűen zseniális), a Kacsalevest, és még sok-sok olyan filmet, melyek kiérdemlik a mozihangulatot. Mert a Mi mozinknak mozihangulata van. Eltekintve attól a ténytől, hogy alaphelyzetben nem kétszázan, csak mondjuk hatan férünk el, gyakorlatilag pont olyan, mint egy moziban. Még több is. A falakon nagy színészek, rendezők portréi, az ülőhelyek kényelmesnek mondhatók, és még a wc sincs messze, nem kell sokáig sétálni. És van hűtőszekrény is.

Van egy saját mozink.

Rengeteg emberrel néztünk már meg filmeket a mozinkban. És remélem, hogy még több ember részesül abban a szerencsében, hogy vendég lehet nálunk. Természetesen szinte ingyen. Ugyanis nem adunk semmit, hozzon mindenki magának. Piknikmozi. Vagy mozipiknik. Kinek mi.

Ha valaki 15 évvel ezelőtt beállít a nagyszobába, és azt mondja, egyszer majd saját mozitok lesz, nem hinnénk el neki. Komolyan. Ugyanolyan álom lenne.

Ugyanúgy mondogatnánk, hogy "ha lenne egy saját mozim...".

Ezzel a posttal tuti hogy nagyon sok ember agyát fogom pillanatok alatt felkúrni, de nagyon fel van kúrva az én agyam is...

Magyar vagyok.

Magyarországon születtem, Magyarországon nőttem fel, Magyarországon élek.

Magyarul beszélek.

Magyarul írok...

Az iskolában tanultam irodalmat, és nyelvtant is.

Megtanultam írni.

Nézegetem a facebookot, és az általános netes szlenggel, rövidítésekkel találkozom, mint re, pill, vok, nemtom, és a többi. Valaki ismerőse lett valakinek, megnézem ki az. Egy Magyar srác. Tudom, hogy nem szabad leírni, mert csúnya szónak számít, de ő egy Magyar cigány.

A problémám ott kezdődik, hogy kedves mondjuk László, a nevét is úgy írja: Lacikaa. Lacikaa egy két tannyelvű középiskolába jár, Budapesten. Lacikaa üzenőfalán hirdeti, hogy ő márpedig Magyar. A következőképpen néz ez ki:

"Maggggyar vvvaggyokk ggecciiiik!!!".

Igggggen, Lacikaa hattttárrrrrozzzzotttttan, hallllmmmozzzzzottttttttan Maggggyar.

Csak éppen nem tud Magyarul írni.

De nem ez baszta ki a biztosítékot.

Az egy képe alatt található kommentek összessége volt. Idézem:

"X: jiduj de bidaro ida kidis drágám idezt idel csidipted na csok

Lacikaa: kösz béby bogyom(K)(L)

Y: VagganyyVagy;)(L)
Jokepppp :Đ(K)

Lacikaa: köszike(K)".
 

Na EZ baszta ki a biztosítékot.

És most jöjjön az agyatok felkúrása.

Kitaláltam.

Aki Magyarnak vallja magát (és itt egyaránt gondolok romákra, zsidókra, külföldi szülőktől származó, de már Magyarországon született Magyarokra, stb.), annak 14 éves korában, az általános iskolai 8. osztályos nyelvtan vizsgán kívül kötelező legyen elmenni egy központi nyelvtani felmérésre, ahol kiderül, hogy van-e annyira Magyar, hogy tud helyesen írni.
Ha elbukik a felmérésen, fél év múlva menjen vissza egy második felmérésre.

Ha azon is elbukik, kérdezzük meg tőle, hogy a Magyaron kívül melyik állampolgárság a szimpatikus a számára, és cseréljünk. És aztán menjen oda, ahová akar. Csináljon azt, amit akar, Máshol. Mert a Magyar ember tudjon Magyarul.

Nem azt kérem, hogy megtanuljon fogalmazni, mert az néha még nekem sem sikerül, nem hogy neki. Nem is azt kérem, hogy professzionális szinten alkalmazza a Magyar nyelvet. Azt kérem tőle, hogy tartsa be azokat az igen egyszerű, ám mégis fontos nyelvtani szabályokat, amit az általános iskolában megpróbálnak a fejébe verni. Nem olyan nehéz. Ha nem sikerül, legalább használjon Word-öt, abban van helyesírás ellenőrző, sőt, ha már facebookon posztol, legalább nézze meg, hogy mit húz alá piros hullámos vonallal az ablak, és javítsa ki.

Nem azért kérem ezt, mert azon múlik az ország sorsa, hogy hányan tudnak helyesen írni, vagy hányan nem. Azért kérem, mert aki Magyarnak vallja magát, az tudjon Magyarul. Mert illik.

Mert amúgy is kezd elveszni a Magyar nyelv gyönyöre, mert már így is minden félig angol, mert mindenre találtunk egy rövidítést, egy szlenget, egy könnyebben, és gyorsabban leírható, vagy kimondható szinonimát, mert sietünk. Mert minél több információt próbálunk minél kevesebb idő alatt közölni.

De próbáljuk szem előtt tartani, hogy ér-e annyit az általunk közölni kívánt információ, hogy erre rámenjen édes, ékes anyanyelvünk.

És elnézést a rengeteg szóismétlésért, de így jött ki szépen:)

Ilona reggel felébredt, zuhanyzott, felvette sötétzöld-világoszöld csíkos ujjatlan fölsőjét, kávét ivott, majd elindult a munkába.

Amikor beért, az egész terem üres volt még. Köszönt a kolléganőinek, és megbeszélték a tegnap esti Barátok közt történéseit. Majd leült a 16-os ablakhoz, bekapcsolta a számítógépet, visszament a konyhába, megivott egy kávét, visszaült az ablakhoz, és várta az első vendégeket. 8:00.

Néhány perccel később már legalább harmincan voltak a teremben. Ilona végezte a munkáját, hívta a sorszámokat. 10:30-kor már legalább 120 ember tolongott. Ekkor Ilona óvatosan körbesandított, nem hívta a következő sorszámot, felállt, és kiment a mosdóra. 10:40-kor tért vissza. Visszaült az ablakba, és kérte a következőt. Az úriemberrel kb. 10 perc alatt végzett, majd ismét körbesandított, és behívta az index.hu-t. Olvasott egy kicsit. 11-kor arra lett figyelmes, hogy legalább 200-an tömörülnek a teremben. Ekkor hívott még egy sorszámot. 11:10-kor felállt az ablaktól, és átment a terem másik végébe. Ott beszélgetett egy kicsit, majd 11:15-kor visszaült a 16-os ablakhoz. Felvette a telefonkagylót, és felhívta egy barátnőjét. Vele 11:30-ig beszélgettek. Jókat nevettek. Közben odakint egyre többen nyomorogtak. 11:30-kor letette a kagylót, és hívta a következőt. A hölgy kissé problémás volt, Ilona húzta is a száját. de 11:45-re a hölggyel is végzett. Majd gyorsan körbenézett, és megnyugodva állapította meg, hogy mindenki ugyanúgy dolgozik, ahogy ő. "Dolgoznak...". Hívta is rögtön a következőt. Lezavarta 2 perc alatt. 11:50-ig ült, és próbált a családjára gondolni. A gyerekeire, akik otthon várják, a férjére, aki a tűző napon györnyedve lapátolta a földet valami építkezésen. 11:50-kor hívott még egy ügyfelet, vele is kb. 5 percig tartott az aktus. Majd úgy gondolta, ennyi megerőltető munka után kijár neki az ebéd. 11:55-kor bezárta a 16-os ablakot, és kiment a konyhába. 12:55-kor ért vissza. Járt neki az egy óra ebédszünet. 13:00-kor hívott még egy ügyfelet. Ő is problémás volt, legalább 20 percig nevetgéltek azon, hogy milyen bonyolult is a feladat, amit éppen próbálnak elvégezni. 13:20-kor kiment cigizni. 13:30-ig cigizett. 35-kor új ügyfél. 45-re vége. Aztán felállt, átment a terem másik végébe megbeszélni a délelőtt eseményeit. 14:00-ig beszélgetett. 14:00-kor megint kiment cigizni, és még egy kávét is meg mert engedni magának. 14:30-kor ért vissza. Hívott még egy ügyfelet. Gondolta, most kitesz magáért, ezért rögtön utána hívott még kettőt. Velük 15:00-ra végzett. 15:00-tól 15:30-ig telefonált. 15:30-kor cigizett. 15:45-kor hívott még egy ügyfelet. 16:00-kor bezárta a 16-os ablakot, és elindult haza.

Hazaúton azon gondolkozott, milyen megterhelő volt ez a napja is. Mint eddig mindegyik, az elmúlt 35 évben. Mindig ugyanaz a nóta. Ügyfelek jönnek, ügyfelek mennek. Reggel persze nincs tömeg, mindenki igyekszik a munkába, elkérni magát, hogy később nála landoljanak. Aztán délelőtt felgyülemlik a tömeg, és kitart egészen 4-ig.

Mikor hazaért, a férje már a kanapén ült, és tévézett. A gyerekek a szobájukban voltak. Ő fáradtan lerogyott a férfi mellé, és vállára támasztotta a fejét. Sóhajtott egyet. Fáradt volt, nehéz nap állt mögötte, és holnap reggel kezdődik minden elölről.

És hogy mindez hogyan jutott eszembe?

Ma voltam személyit csináltatni a Visegrádi utcában...

Megragadnám a billentyűzetet, és válaszolnék egy régi barátom blogbejegyzésére, már ha szabad.

Egyedül vagy. Talán nem is tudod, mennyire egyedül vagy.
De mindenki egyedül van. Te is, én is, és a régi barátaink is. Mert soha senki mellett nem áll senki.
Az, hogy együtt vagy valakivel, nem jelenti azt, hogy Együtt Vagy Valakivel. A párkapcsolat nem mindig jelenti a lelki megnyugvást. A barátok sem. De hogy miért vagy egyedül, azt nagyon könnyű megmagyaráznom, és itt szervesen kapcsolódunk is a következő problémádhoz:
Túl nagy a nyomás.

Elvárásaid vannak magaddal szemben, és elvárásokat támasztanak mások is. Azt akarják, hogy felnőttként viselkedj, hogy megfelelj a társadalmi normáknak. Ez egyébként egy meglehetősen gusztustalan kifejezés. Társadalmi normák... Kicsit beskatulyázó. Olyan, mint egy vizsga. Az élet vizsgája. Ha egy feladaton pontot veszítesz, az kihatással van az egész vizsgaeredményre.
Azért vagy egyedül, és azért van mindenki más is egyedül, mert az elvárások problémákat szülnek. Rögtön az elején, az elgondolásnál. Mert ugye, minden elvárás előtt valahogy jönnie kell az isteni szikrának. Aztán, az elgondolás után, jön a tervezés. Amikor az elgondolást megpróbálod más formában is a tudatodba vésni. És aztán jön a legnehezebb része, a megvalósítás. Amikor az elgondolást tettekké kéne átformálni. És itt, amikor ennél a résznél tartasz, akkor keletkezik az egyedüllét. Mert milyen szép is, hogy tanulsz, szakmát szerzel, dolgozol, pénzed lesz, férjhez mész, gyereket szülsz, felneveled őket, aztán nyugdíjas leszel, végül meghalsz. Na EZ a társadalmi norma. De ez nem a valós élet.

A valós életben elvárások szükségesek, leginkább önmagaddal szemben. Hogy akard. Akarj tanulni, akarj szakmát szerezni, dolgozni, házasodni, gyereket nevelni, és persze a végén meghalni.

Azért vagy egyedül, mert mindenkinek megvannak a maga problémái, és ezek száma az éveid számával arányosan növekednek. Emlékezz csak arra, amikor még Foresteztünk, meg Íjászoztunk, és nem gondolkoztunk azon, mit fogunk enni holnap. Amikor az volt a probléma, hogy ez a sör lemegy-e még, vagy sem. Vagy hogy ki kivel jött össze, ki kivel szakított, és miért, és hogyan. És jó volt, mer azonos volt a probléma. Mindenkinek ugyanazok voltak a problémái.

Aztán teltek-múltak az évek, szakmákat szereztünk, és elkezdtünk dolgozni. Már akinek sikerült. És itt jött képbe talán az első elvárás önmagaddal szemben. Hogy ugyanúgy munkát találj, mint a régi barátaink. Hogy ne te legyél a kívülálló, hogy ne veled legyen a probléma, ne te legyél a csóró munkanélküli a társaságban. És bizony, sokan egyedül maradtunk ezzel a problémánkkal, ki így, ki úgy. Mert volt olyan is, akinek nem volt szakmája, és azért nem talált munkát, volt olyan, akinek volt szakmája, és azért nem talált munkát. És ez ugye már nem azonos probléma, mert más a probléma okozója. Így nem beszélgettünk róla, mert elkezdtünk különbözni egymástól.

Aztán, általában akinek lett munkája, lett pénze is, így gyakrabban tudott eljárni sörözni, mint mi, akiknek nem lett munkája. Mert meghívatni magadat, egymás után többször is, az már ciki volt. Ezért inkább valami ál okra hivatkozva nem mentünk el. Mert nem akartunk cikik lenni. És akkor elveszítettünk pár régi barátot. Legtöbbször azokat, akikkel megbeszéltük a problémáinkat. Mert nekik is megvolt a sajátjuk, mert dolgoztak, nem értek rá, vagy ha igen, az nekünk drága volt. Ezért nem találkoztunk, nem beszélgettünk egymással, nem hallgatott meg senki, egyedül maradtunk.

Te is, én is, és sok régi barátunk is.

Aztán, saját magányunkon töprengve, a saját problémáink elől menekülve elkezdtünk azon gondolkozni, hogy esetleg velünk van a baj. Hogy szarok vagyunk, alkalmatlanok a feladatra. Pedig ez nem így van.

A fent leírt folyamat ugyanis teljesen természetes. Természetes, hogy eltávolodtunk egymástól, hiszen mindenki a saját problémáival foglalkozott. Már nem vagyunk képesek arra, hogy gátlástalanul megbeszéljünk dolgokat egymással, másokkal, mert olyan problémáink vannak, amik senkit nem érdekelnek. Mert van nekik is, éppen elég. Nincs olyan ember, aki hinne bennünk - már a régi barátaink közül - mert bennük sem hisznek már a régi barátaik. Te sem hiszel bennük, én sem, és sokszor ők, saját maguk sem.

Biztos te is rengetegszer eljátszottál már a gondolattal, hogy húsz év múlva, amikor sikeres leszel, és lesz mire büszkének lenni, majd találkozunk, és mesélünk egymásnak arról, kinek hogyan alakult, alakul az élete. És biztos te is tudod, hogy ez sosem fog megvalósulni. Mert mindenkinek lesz mire büszkének lennie, mindenki ér majd el sikereket, és mindenki a sajátját tartja majd a legjobbnak. És az sem biztos, hogy pont veled, vagy velem akarják majd megosztani, mert másokkal lesznek körülvéve, más barátaik lesznek, mások fogják érdekelni őket, mi pedig megmaradunk szép emléknek.

És ez is teljesen természetes.

Nem hiszem, hogy szociálisan nyomorék lennél. Csak már nem abban a körben mozogsz, ahol bárkit érdekelne hogy mi van veled.
Azok az emberek, akiknek igazán fontos voltál, úgyis meg fognak keresni, bár ettől még nem mondhatod majd el nekik a problémáidat. Mert őket sem fogja igazán érdekelni. Természetesen, meghallgatják, eltöprengenek rajta, és azt fogják gondolni, hogy te is csak problémákkal traktálod őket, holott ugye nekik is...

Egyetlen ember lesz talán, akinek elmondhatod majd a problémáidat, és meg fogja érteni azokat, és törődni fog velük, és hinni fog benned, támogatni fog, és segíteni, ha segítségre van szükséged. Ez az ember meg fog találni, mert mindenkinek van egy ilyen embere. Nekem is van, és lehet, hogy nem is tudsz róla, hogy már neked is. De előbb-utóbb meg fog találni, és biztos vagyok benne, hogy rögtön tudni fogod, ő az.

És, bár kérted hogy ne tegyük, én mégis megkockáztatnám, hogy én mindig szívesen segítek, ha tudok, bár nem ígérek semmit.

Addig meg próbáljunk megmaradni régi barátoknak.

Na híveim, el kéne gondolkozni azon, mivel leptek meg születésnapomra:D

Adok némi támpontot, hogy könnyebb legyen kitalálni:)

Szeretnék:

www.220volt.hu/Hoya+HD+Circular+Polar+67mm
www.220volt.hu/Hoya+HD+Circular+Polar+58mm
www.220volt.hu/Canon+BG-E7+EOS+7D
www.220volt.hu/Dorr+vaku+elotet+M+430EX+II
www.220volt.hu/KATA+E-702+esovedo+huzat
www.220volt.hu/KATA+E-704+esovedo+huzat
www.220volt.hu/Lowepro+Fastpack+350+fekete

Na így hirtelen ennyi jutott eszembe, aztán kommentekben harcoljátok le, ki mit akar nekem szülinapomra adni, ami egyébként augusztus 6.-án van, úgyhogy még ráértek összespórolni rá:)

Pusszantás:)

 

Ha szabad, idéznék:

"Azt hittem, hogy valamit mondanom kell, de mit is mondhatnék? Azt hiszem semmit nem tudok mondani. Erre nem tudok semmit mondani. Semmit olyan ami ne lenne bántó, sértő vagy akár elhamarkodott. Nem leszek pártatlan, nem leszek üzenetküldőszolgáltatás és amúgy nem fogok tenni semmit. Miért? Mert nem érdekel."

Szóóóóval...

Rég írtam megint, de most nem ez az érdekes.

Szeretek fotózni.
Nagyon.
Nagyon-nagyon.
Ha tehetném, a nap 24 órájában fotóznék.

Azért fontos ez most, mert tavaly augusztusban azért költöztünk pont ebbe a házba, mert itt van az emeleti teraszról a legszebb kilátás. Szinte semmi nem lóg be a képbe, és ha kicsit kihajolok a korláton, akkor balra az első terepakadály a Hármashatár-hegy, szembe két panel Békáson, jobbra pedig ameddig ellátok, semmi. Ja, és fölfelé a tető is 3 méterre van tőlünk, úgyhogy arra is szép. Raknék fel fotót, de még nagylátószögben sem lóg bele a ház a kilátásba.
Azért költöztünk ide, mert Nősténnyel mindketten imádjuk a viharokat nézni, és hallgatni, és erre a legjobb lehetőségünk ezen a teraszon van.
És persze azért is, mert erről a teraszról lehet a legjobb villámfotókat készíteni. És ez a lényege az egésznek.
Az van ugyanis, hogy amióta tükörreflexes van, azóta szeretnék villámot fotózni, de valahogy sosem jött össze. A 350D-nek is van B-zárideje, de nem volt hozzá távkioldóm, anélkül meg ugye elég nehéz egy 1,5-2 perces expót bemozdulás nélkül zárni. Meg állványom sem nagyon volt. Aztán volt olyan is, hogy egyszerűen annyira szakadt az eső, hogy nem volt hová állni, még a régi házban. Meg a nyárfák is belelógtak a képbe. Szóval valahogy sosem jött össze.

Majd átköltöztünk ide, és vártuk a viharokat. És vártuk. És jött a tél. Aztán elkezdett melegedni az idő, de valahogy nem akartak viharok lenni. Majd eljött végre, múlthéten megvolt az idei év első olyan vihara, ami nem kerülte ki Budapestet. Ugyanis megszállottan nézem a methu térképeit, és rengeteg vihar lehetett volna itt is, ha nem kanyarodtak volna hirtelen jobbra, vagy balra. De a lényeg, hogy múlthéten megvolt az első vihar, én pedig aludtam. Francba.

Majd tegnap délután végre együtt néztük a teraszról a vihart. Délután.

Van a villámfotózásnak egy nagyon fontos szabálya. Akkor a legjobb, ha sötét van. Mondjuk éjszaka. Lehet persze délután is, de éjszaka az igazi.

Facebookon rengeteget keseregtem arról, hogy miért kerülnek ki minket a viharok, miért nem erre csapnak le a villámok, satöbbi, satöbbi. Tegnap végre volt vihar, voltak villámok, de nem volt elég sötét ahhoz, hogy igazán szép legyen, úgyhogy ezen is keseregtem egy picit. Hogy miért nem volt éjszaka, miért nem volt elég sötét ahhoz, hogy egy B-záridős, 1,5-2 perces expót ne kelljen nagyon lerekeszelnem, hogy szép legyen. Mert akkor igazán gyönyörű, amikor a fekete égbolton keresztül hasít a villám. Azért már megéri kockáztatni, hogy esetleg kicsit elázik a gép.

Merthogy azóta van 7D, van távkioldó, egy normális állvány, minden lehetőség adott, hogy a legszebb villámfotókat készítsem.

És mindezen kesergések közepette, folyamatosan azt kaptam az arcomba, hogy:

"Hát csinálj egy képet éjszaka, és fotosoppold rá a villámot...".

"Csináld meg a képet a villámról délután, és fotosoppold rá az éjszakát...".

Biztos vagyok benne, hogy minden igaz szívű fotós érti a problémámat a fenti két példamondattal kapcsolatban.

De vannak itt olyanok, akik nem fotósok. Nekik szól most ez a bejegyzés.

A villámfotózásnak a lényege, hogy lefotózzuk a villámot. Ennek a következő a módja:

- Megvárjuk, amíg erre jön egy vihar.
- Megvárjuk, amíg elég sötétben jön erre egy vihar.
- Felállítjuk az állványt.
- Rátesszük a fényképezőgépet.
- Ráteszünk a fényképezőgépre egy nagylátószögű objektívet.
- Levesszük az objektívről a szűrőt, hogy ne csillanjon be semmi.
- B-záridőt állítunk be.
- Bedugjuk a távkioldót.
- Rekeszelünk mondjuk olyan f8-f11 körül, bár kinek mi a szájíze.
- Beállítjuk a gyújtótávolságot úgy, hogy az égbolt lehető legnagyobb része beleessen a képbe.
- Ha lehet, végtelen fókuszt használunk, ha ez nem elérhető, megpróbálunk találni valamit, amire tudunk fókuszálni a tök sötétben.
- Megfogjuk a távkioldót, megnyomjuk a gombot, és kioldunk.
- Várunk.
- Ha láttunk egy villámot, megint megnyomjuk a távkioldón a gombot, és zárjuk az expót.
- Megnézzük a képet, és reménykedünk, hogy sikerült lefotózni a villámot.
- Az egész folyamat alatt végig izgulunk, hogy sikerül-e megcsinálni A képet.
 

Mert EZ a lényege a villámfotózásnak. Az izgalom, hogy sikerült-e megcsinálni A képet. Hogy ülünk a sötétben, az esőben, hallgatjuk a vihart, óóóó, meg ááááá, meg úúúú, és közben reménykedünk, hogy sikerül.

Az egész fényképezős dolognak pont az a lényege, hogy mindig izgulunk, hogy sikerül-e A kép.

Mert fotosoppal bárki tud jó képeket csinálni. Az is egy művészet. Fotosoppal akár robotokat is tudok csinálni a saját kertem közepére, és akkor azt mondják, hogy "apám, de fasza lett ez a kép, robotok vannak a kert közepén...", és akkor büszkék vagyunk magunkra, hogy meg tudjuk csinálni ugyanazt, amit rajtunk kívül milliárd ember. Sőt, fotosoppal villámokat is tudunk csinálni az égre, ahogy éppen belecsap a szomszéd házba, és akkor erre is azt mondják, hogy "apám, de fasza lett ez a kép, belecsapott a villám a szomszéd házba...", és akkor megint csak büszkék vagyunk magunkra.

De van ezzel egy nagy baj. Hogy nem igazi. Hogy csak az én képzeletem szüleménye, valójában nem történt meg, nem volt meg az izgalom, a pillanat varázsa, mert számítógéppel generáltam az egészet. Nem valós. Hamis kép.

A fotózás lényege pont az, hogy megpróbálunk elkapni valami valósat. Egy pillanatot, amit másnak nem sikerült, egy mozzanatot a valóságból.

A fotosopp meg olyan, mint a pornó. Nem igazi.

Ha én készítek egy képet egy tájról, és megmutatom majd az unokáimnak, hogy "nézzétek, amikor én fiatal voltam, ezen a hegyen még nem volt ennyi ház, és milyen szép volt...", akkor az unokáim csodálkozni fognak, és azt fogják mondani "ez igazán gyönyörű, kár, hogy nem maradt ilyen...". Ha viszont készítek egy fotosoppot egy tájról, és megmutatom az unokáimnak, hogy "nézzétek, ezt a képet én csináltam, milyen faszán görbítettem a teret...", akkor azt fogják mondani, hogy "kár, hogy ilyen a valóságban nincs...".

És ez a kurva nagy lényeg. Hogy a fotosopp a valóságban nincs. A fénykép viszont igen.

Azért lettem fotós, mert imádom ezt csinálni, mert imádom megörökíteni a pillanatot, és ezzel valós emlékeket megőrizni, mert imádom azt, amikor a barátaimmal megnézek egy képet, és azt mondják "emlékszel arra, amikor ez a kép készült?", és emlékszem rá, mert ott voltam, mert megtörtént.

És ugyanezért nem fogok fotosoppal villámokat csinálni egy képre, hogy ha majd később megnézem azt a képet, eszembe jusson az eső illata, az ég dörgésének hangja, az, ahogy a villám átcikázott az égen.

Nem mondom, hogy soha nem használok fotosoppot. Használok. Színkorrekcióra, képkivágásra, élesítésre. Olyan dolgokra használom, amik alapjaiban nem változtatják meg a képet, csak eltüntetik azokat a hibákat, amiket én vétettem, amikor a kép elkészült, esetleg arra, hogy eltüntessem a kép egy részét. De attól maga a kép még valós marad.

Egy megszívlelendő tanács mindazoknak, akik nem értik a fotózás lényegét: Soha ne mondd egy fotósnak, hogy majd fotosoppal megcsinálod...

A Férfi agya beindult, de szemét még nem nyitotta ki. Az ágy melegsége, a takaró puhasága nem engedtette meg vele, hogy felkeljen. Boldog volt és nyugodt, harmóniát érzett az életében. Azon gondolkozott, így kéne maradnia élete végéig, mert itt nincs fájdalom, nincs nehézség, csak a meleg, puha pihenés.

Aztán mégis erőt vett magán, és kinyitotta szemét. Már világos volt, és a férfi szemébe érkező fénytömeg egy pillanatra elvakította. Pislogott párat, és a másik oldalára fordult. Kereste a Nőt.

A Nő már nem feküdt mellette, talán fürdeni ment, gondolta a Férfi. Felült hát, belebújt a papucsába, és elindult megkeresni.

A fürdőben nem volt. A WC-n sem. Kiment hát a konyhába, de ott sem találta. Talált viszont valami mást. Egy üzenetet. A Nő írta. Az állt benne, hogy korán reggel el kellett sietnie, és nem tudja mikor jön, így a Férfinak magáról kell gondoskodnia, egész nap. A Férfi megijedt. Nem tudta, hogyan gondoskodhatna magáról, hiszen sosem csinált még olyat.

A kávéfőzőhöz lépett, és azon töprengett, vajon hogy működik ez. Azt tudta, hogy valahol bele kell mennie a kávénak, meg a víznek, és az, ha bekapcsolja a készüléket, valahol ki is fog jönni. Pár perces gondolkodás után végül megoldotta a problémát, és nagyon örült magának. Aztán várt. A kávéfőző hirtelen elkezdett szörcsögni, és már jött is le az életet adó kávé. A Férfi bögrét keresett, majd kivette a hűtőből a tejet, a polcról levette a cukrot, kiöntötte a kávét, és elkészítette magának. Majd beslattyogott a szobájába, leült a gépe elé, és belekortyolt a kávéba. Rettenetes volt. Híg volt, és keserű, de a Férfi tudta, hogy ha most ezt nem issza meg, nem büszkélkedhet majd el vele a Nőnek.

Közben a Férfi várt. Várta, hogy a Nő hazaérjen. Néhány perc múlva ráébredt, hogy még fel sem öltözött. Ruhát kellett keresnie. Végig járta az egész házat, mire megtalált mindent. Zoknit, boxert, nadrágot, inget. Felöltözött, és visszaült az íróasztalához. És Várt.

Ahogy telt-múlt az idő, a Férfi megéhezett. A gondolattól is rettegett, hogy egyszer éhezni fog. De most nincs otthon a Nő, most nincs aki főzzön rá, ő viszont egyre éhesebb. Bátortalanul kiment hát a konyhába, és szétnézett. A kávéfőzőt már ismerte, de észrevett még néhány készüléket, aminek a rendeltetéséről fogalma sem volt. Benézett a hűtőbe, de csak virslit talált. A virsli jó, gondolta a Férfi, az finom, egy kis mustárral, kenyérrel. Kenyér. Ez szöget ütött a Férfi fejébe. Hol lehet a kenyér? Szétnézett hát, de csak kiflit talált. Kifli, és virsli. Hotdog. A Férfi büszke volt határtalan kreativitására. Ő ma hotdogot fog enni. Oké, itt a kifli. Mi az, hogy elősütött? Hiszen ez majdnem nyers. Na lássuk... az van rajta, hogy 200 fokon előmelegített sütőben, 4-6 percig készre sütjük, aztán 1-2 perc után fogyasztható. Hogy mit csinálunk, a mivel, hol? A Férfi bajban volt. Tudta, hogy van sütőjük hiszen azon veszekedtek hónapokig a Nővel, hogy kell egy új sütő, és emlékezett rá, hogy vett valami olyasmit. Meg is kereste az említett berendezést, és hosszas vizsgálat után megállapította, hogy nem működik. Nem melegít. A Férfi megkereste a használati utasítást, és az elejétől a végéig elolvasta. Már tudta, hogy kell bekapcsolni a sütőt. Ezt azon nyomban meg is tette, és amíg a sütő előmelegedett, hosszas, és kínkeserves munka árán kibelezte a kiflit, hogy legyen majd hová tenni a virslit. A virslinek feltett egy lábasban vizet, és várt. Várta, hogy hazaérjen a Nő, és segítsen rajta. De a Nő nem jött. Így hát a férfi betette a sütőbe a kifliket, a vízbe a virsliket, és megint várt. Úgy döntött, 5 perc után jónak kell lennie a kifliknek, hiszen az az arany középút. Kinyitotta a sütőt, és rögtön arcon csapta a forró levegő. Meglepődött, erre nem számított. Megkereste a kesztyűt, kivette a két kiflit, egy tányérra helyezte, kivette a vízből a két virslit, és bedugta őket a kiflibe. A Férfi megint büszke volt magára, hogy hotdogot készített. Egy kis tálban ketchupot, majonézt, és mustárt kevert össze. Az egészet egy tálcára helyezte, és visszaült az íróasztalához. Berakott egy filmet, belemártotta a szószba a hotdogot, és megkóstolta. Finom volt. A Férfi így még inkább büszke lett magára. Finom hotdogot készített.

A hotdog elfogyott, a Férfi jóllakott, és várt. A Nőt várta.

Miután vége lett a filmnek, a Férfi újra kávéra vágyott. Ezúttal azzal a határozott céllal lépett a kávéfőző elé, hogy ha beledöglik is, finom kávét fog készíteni. Előkereste hát a kávéfőző használati utasítását, ám, mivel abban nem volt benne, hogyan is kell kávét főzni, az interneten keresett válaszokat. Hosszas böngészés után meg is találta, amire szüksége volt, és új ismereteit felhasználva újra a kávéfőzőhöz lépett. Mindent úgy csinált, ahogyan írták. Mikor elkészült a kávé, a Férfi cukrot, és tejet öntött bele, úgy, ahogy írták. Bátortalanul szájához emelte a bögrét, és apró kortyot ivott csak. Finom volt. Újra büszke lehetett magára, mert finom kávét készített. Visszaült az íróasztalához, és várt.

Aztán meghallotta a Nő autóját, ahogy beparkol a ház elé. Sötét volt már. A Férfi összeszedte a mosatlant, és kivitte a mosogatóba, közben várt a Nőre. És akkor nyílt az ajtó. Belépett a Nő. Fáradt volt, és elcsigázott, leült egy székre, és a tenyerébe hajtotta fejét. A Férfi odament hozzá, megölelte, mellé ült, és hallgatta. A Nő panaszkodott. Hogy arra kell hazajönnie, hogy romokban az egész ház, a gardrób széttúrva, a konyhában minden szanaszét, a mosogató tele mosatlannal. A Férfi elszomorodott. Ahelyett, hogy a Nő büszke lenne arra, amit ma elért, helyette csak ostorozza.

Lefekvés után a Férfi elmondta a Nőnek, hogy azért ügyes volt ám, rengeteg mindent meg tudott oldani egyedül, és ez jó. A Nő csak mormogott valamit, és mély álomba merült. Majd a Férfi is elaludt.

A Férfi agya beindult, de szemét még nem nyitotta ki. Az ágy melegsége, a takaró puhasága nem engedtette meg vele, hogy felkeljen. Boldog volt és nyugodt, harmóniát érzett az életében. Azon gondolkozott, így kéne maradnia élete végéig, mert itt nincs fájdalom, nincs nehézség, csak a meleg, puha pihenés.

Aztán mégis erőt vett magán, és kinyitotta szemét. Már világos volt, és a férfi szemébe érkező fénytömeg egy pillanatra elvakította. Pislogott párat, és a másik oldalára fordult. Kereste a Nőt.

A Nő ott állt mellette, kezében egy bögre kávéval, és mosolygott. A Férfi is elmosolyodott, elvette a Nőtől a bögrét, belekortyolt, és átadta magát az élvezetnek. Azon gondolkozott, hogyan tudna ő a Nő nélkül élni. A tegnapi dolgok már kimentek a fejéből, szinte semmire nem emlékezett, csak arra, hogy az a nap egy kínszenvedés volt, tele nehézségekkel.

Magában hálát rebegett a Nőnek.

Szóval az van, hogy eszembe jutott valami.

Én úgy vagyok vele, hogy gyakorlatilag mindenkin lehet segíteni. Illetve ez pont nem igaz, csak azokon lehet segíteni, akik akarják is, hogy segítsenek rajtuk. De akik akarják, azokon lehet. Na mindjárt elmagyarázom...
Van egy ismerősöm, akit még akkor ismertem meg, amikor az irodában dolgoztam, ő meg a postán. Lévén, nagyon sokat jártam postára, úgy döntöttem, kiszúrok magamnak valakit, és akkor hozzá fogok járni mindig, így nem lesz rohadt unalmas beállni a sorba, kivárni a sort, majd egy unott arcú postásnak átadni a leveleket, várni amíg felbélyegzi, aztán fizetni, és menni tovább. Ki is szúrtam magamnak egy fiatal, mosolygós kislányt, aki vette a lapot, és egy idő után már együtt röhögtünk mindenfélén. A hülyéken a sorban, az ordibálókon, az én munkámon, az ő munkáján, szóval úgy mindenen. Aztán - én hülye - úgy gondoltam, felveszem vele a kapcsolatot más módon is. Na idáig nem volt baj, nem ezért vagyok hülye.
Megkerestem facebookon, és írtam neki, hogy ha nem baj, tovább fejleszteném kapcsolatunkat, lévén, kb. fél éve szinte minden nap találkozunk. Még mindig nem vagyok hülye. Válaszolt, örült neki. Elkezdtünk beszélgetni. Mesélt magáról, de nem sokat, viszont olyan lényegre törő információkat tudtam meg tőle, amik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy később hülye legyek.
Elmesélte, hogy van egy fia, de apa nincs a képben, mert Ő, a Postás lány, nem akarja apát. Mert hülye. Ő, nem én. Azt is mesélte, hogy hol éltek, hol élnek most, hová jár a gyerek iskolába, meg még ezer más dolgot is, és hogy, pont azért mert nincs apa, ő egy kicsit magányos.

Na kérem szépen, most a hülyeség iskolapéldáját láthatjuk.

Ugyanis megkérdeztem, miért nem pasizik be? Én hülye állat.
Az van, hogy ő próbálkozik, de valahogy mégsem jön össze.
- Oké, ezen lehet segíteni, mi a baj?
- Hát a pasik mind gecik, meg rohadékok.
- Na fene. Miért, mi történt?
Hogy ott volt nála, és éppen csinálták, de a srác nem bírta az iramot, amikor Ő még bírta volna. És hát neki olyan kell, aki bírja a tempót. Neki Férfi kell.
- Oké, akkor miért nem olyat keresel, aki bírja az iramot?
- Mert aki bírja, az meg nem kedves. Az egy görény, akinek csak Arra kell.
- Értem. És nincs olyan, aki bírja is, meg kedves is?
- De van, de az meg túl fiatal, az kisfiú...
- Kisfiú? Mármint 18 alatt?
- Nem, 22-25 éves fiúk. Kisfiúk.
- Na mert mintha te nem 26 lennél...
De ő tudja, hogy a 22-25 év közöttiek kisfiúk. Neki Férfi kell. Legalább 35-40 körüli, Férfi.
- Nem idős az hozzád?
- Ők legalább tapasztaltak dolgokat, tudják mit kell csinálni.
- És nincs olyan 35-40 körüli Férfi, aki kedves, és bírja az iramot?
- De van, de annak meg felesége van már, mert az összes többi nő elhappolta...
- És gondolom te komoly kapcsolatot keresel, abba meg nem igazán fér bele, ha házas...
- Az még nem lenne baj, mert voltam már ilyennel, csak itt hagyott...
- És te ezen csodálkozol baszki?

És ez így ment még hosszú napokon, heteken, hónapokon keresztül.

Most áprilisban lesz 2 éve, hogy ismerem a Postás lányt. Az elmúlt két évben rájöttem, hogy Neki olyan elvárásai vannak, olyan magasra teszi a lécet, hogy nincs az az isten, aki elérné.

- Te figyelj csak, lehet hogy tudok segíteni.
- Hogyan?
- Hát rájöttem mi a baj. Az a baj, hogy nagyon magasak az elvárásaid. Azért nem találsz olyan Férfit aki kell, mert olyan nincsen.
- Honnan tudod te ezt ilyen biztosra?
- Mert én is Férfiból vagyok. Legalábbis a nagy többség szerint, mert szerinted ugye kisfiú.
- De biztos van olyan Férfi.
- De nincs. Neked olyan Férfi kell, aki kedves, aranyos, jóképű, középkorú, tapasztalt, erős, bátor, védelmező, jó az ágyban, bírja az iramot, sokat keres, jó autója van, nagy háza van, és Téged akar, meg a fiadat.
- Igen. Mi ezzel a baj?
- Az, hogy ilyen Férfi csak a filmekben, és a mesében létezik. Ilyen ember egyszerűen nincs.
- Akkor mit csináljak?
- Hát kezdhetnénk azzal, hogy egy kicsit visszaveszünk az igényeidből, lefaragunk onnan, ahonnan tudunk.
- Mire gondolsz?
- Hát mondjuk kiszórunk néhány tulajdonságot a Férfiból, és megpróbáljuk úgy. Először csak egyet-egyet, aztán ha úgy sem sikerül, akkor farigcsáljuk még.
- Azt én nem akarom.
- Hogyhogy nem akarod?
- Nekem ezek az igényeim, segíts máshogy.
- De máshogy ezt nem tudjuk megcsinálni.
- De segíts úgy, hogy ne kelljen megváltoztatnom az elvárásaimat.
- De úgy nem tudok. Csak akkor tudok segíteni, ha te is segíteni akarsz magadon.
- Én akarok, de nem így.
- Nem érted, hogy ilyen elvárásoknak senki nem felel meg?
- De biztos van ilyen.
- Mondtam már, hogy nincs. Ha azt akarod, hogy legyen egy stabil párkapcsolatod, meg kell változtatnunk néhány elvárásodat.
- De azt én nem akarom. Azt akarom, hogy olyan Férfit találjak, aki minden igényemnek megfelel.
- Mondtam már, hogy olyan nincs. Úgy tudok segíteni, hogy kitaláljuk, mi az, amitől megválnál. Ami nem annyira fontos, mint a többi, ami nélkül együtt tudnál élni valakivel.
- Én így akarom, és kész.
- Így soha nem lesz senkid...
- Akkor egyedül halok meg, úgyis mindjárt kiérek a korból, és akkor már tök mindegy lesz.
- Egyáltalán nem mindegy, és a korban is jó vagy még, csak változtatni kell a hozzáállásodon.
- Nem érted, hogy nem akarok változtatni rajta?
- Nem érted, hogy így nem tudok segíteni? Csak akkor tudok segíteni, ha te is akarod.
- Akkor nem akarom...
- Komolyan boldogtalan akarsz lenni?
- Csak olyan Férfit akarok, aki minden igényemnek megfelel.
- Biztos vagyok benne, hogy találnánk olyan megoldást, ami jó lenne.
- De én így akarom. Segíts máshogy.
- Máshogy nem tudok segíteni. Nem tudom megalkotni a Tökéletes Férfit.
- Akkor nem tudsz segíteni.
- Hát így nem.
- Akkor miért mondtad, hogy tudsz?
- Mert azt hittem, azt akarod, hogy segítsek.
- Én akarom hogy segíts.
- Nem, nem akarod. Te azt akarod, hogy én megoldjam, hogy legyen ilyen Férfi. De nem tudom megoldani.
- Akkor nem tudsz segíteni.
- Pedig szeretnék (én hülye...).
- Ha szeretnél segíteni, segíts máshogy.
- Nem érted, hogy nem tudok? Hányszor menjünk még körbe ezen a dolgon? Csak úgy tudok segíteni rajtad, ha TE segíteni akarsz saját magadon!!!
- Akkor ne segíts, megoldom máshogy.
- Ahogy akarod...
 

Na kezét csókolom. Erre varrjatok gombot.

Biztos vagyok benne, hogy a Postás lányon is lehetne segíteni, ha akarná. Ha nem az elérhetetlent keresné, ha vállalná a rizikót. De nem akarja.

Várom az ötleteket...

Ma azokról az emberekről szeretnék írni, akik nem merik vállalni saját magukat.

Tudniillik takarítás közben Nőstény talált egy régi CD-t, amin jómagam, és néhány akkori barátom volt fénykép formájában fellelhető. Úgy gondoltam, nosztalgiázzunk kicsit, így albumba rendeztem őket, és kiraktam facebookra. Ekkor ért a meglepetés, ugyanis egy nagyon régi jó barátom, nem sokkal az album megosztása után közzétette a falán, hogy felhívja minden ismerőse figyelmét, hogy ne rakjanak fel róla retrogecigáz képeket, vagy ha igen, legalább ne jelöljék be rajta, úgyis törli a bejelöléseket. És akkor elgondolkoztam.

Ennek a barátomnak sikerült egy új megvilágításba helyeznie számomra az embereket. Lett ugyanis egy olyan csoport az ismerőseim között (tudniillik önmagamban csoportba osztom az ismerőseimet, és ez alapján állítom fel a fontossági sorrendet), akik nem merik vállalni saját magukat. Az úriember hivatkozási alapja az volt, hogy az egyetemi témavezetője is ismerőse facebookon, és gondolom nem szeretné, hogy lássa, milyen volt a gyermekkora. Na ez finoman szólva is kibebaszottulkurvára gáz.

Van ugyanis az ember gyermekkorában egyfajta csodálatos megtestesülése önmagának. Amikor még mindent szabad volt, nem voltak határok, és azt tehette, amihez kedve van, mert legfeljebb a szüleinek kellett elszámolnia mindezekről. Gyermekkorban még önmagunk lehetünk, azok, akik lenni akarunk, és nem azok, akiknek látni akarnak minket.

Azt gondolom, azok az emberek akik nem merik felvállalni tulajdonképpen saját magukat, egy hamis világot építettek ki maguk körül, ahol feddhetetlenek, hibátlanok, és olyannak állíthatják be saját magukat, amilyenek az elvárások velük kapcsolatban. Ezeket az embereket én úgy hívom, gyávák. Gyávák, mert nem merik megmutatni a világnak hogy igenis, ők tudtak élni, ők tudtak szórakozni, jól tudták magukat érezni akkor is, amikor mások már rég azon gondolkoztak, hogy mi lesz holnap, amikor nem volt fontos, hogy mi lesz holnap, csak az, hogy milyen lesz ma. Gyávák, mert letagadják azt, amik akkor voltak, a fiatalságukat, azokat a motívumokat, amik azzá tették őket, akik most. Gyávák, mert félnek attól, hogy a társadalom elítéli őket azért, meg boldogok voltak.

Én sosem tagadtam le, hogy milyen fiatal voltam. Sosem féltem attól, hogy valaki elítélhet amiatt, amit fiatalos hévvel tettem, amitől boldog voltam. Mindig azt gondoltam, hogy azok, akik emiatt ítélkeznek fölöttem, besavanyodott, unalmas emberek, akik irigyek arra, hogy nekem megvolt az, amihez ők sosem voltak elég bátrak.

És végképp felháborít az, amikor olyan emberek ítélkeznek, akik akkor, és ott, velem voltak, és együtt éreztük jól magunkat, együtt voltunk boldogok.

Remélem, hogy az a barátom, aki szégyenli saját magát, egyszer rájön arra, hogy azok az évek voltak igazán értékesek számára, amiket most szégyell. Hogy egyszer ráébred, hogy ha azok az évek, azok a bulik, azok az érzések sosem léteztek volna, akkor lehet, hogy sosem találja meg a nagy Ő-t, mert nem lett volna alkalma megismerni. Akkor nem alakultak volna ki benne azok a határok és félelmek, amiknek köszönhetően olyan ember lett, amilyen. Viszont azzal, hogy a gyávaság fala mögé húzódott, előbb-utóbb azon emberek közé fog tartozni, akik reggel felkelnek, elmennek dolgozni, hazaérnek, megebédelnek, tévéznek, megvacsoráznak, aztán elmennek aludni, hogy reggel az egész kezdődhessen előröl.

Nagyon bízom benne, hogy lesz egy ember, aki majd kimenti a fal mögül, aki felnyitja a szemét, aki ráébreszti arra, hogy mit jelent:

"Ilyenek voltunk...".

Azt vettem észre, hogy minél több ismerősöm van facebookon, annál több lájkos marhaság jelenik meg a falamon. Ilyen például a "Lájkolj ha jó fejnek tartasz!", vagy a "Ha szeretsz lájkold!", vagy a "Lájkold, ha eljönnél velem sörözni.".

Erről nekem valamiért Strici blogja jutott eszembe (http://birkanep.blog.hu/2011/02/15/az_erzelmi_hajlektalan_birka).

Van egy olyan gyanúm, hogy ezeket a hülyeségeket valóban az érzelmi szegény emberek rakják ki, akik nem biztosak benne, hogy szeretik őket, vagy jó fejnek tartják, ami lássuk be, elég szomorú.

Nekem van 323 ismerősöm. Ebből jó, ha 70 olyan ember van, akit tényleg ismerek is, a többiek a játékok miatt lettek. De valahogy nem érzem azt, hogy bizonyítanom kéne saját magamnak, hogy szeretnek az ismerőseim. Egyrészt azért, mert pontosan tudom, hogy aki szeret, úgyis elmondja, nem kell hozzá egy ilyen lájkolós baromság, másrészt mert ha ki is raknék egy ilyet, akkor sem biztos, hogy lájkolja az, aki miatt kiraktam, és hát lássuk be, elég cinkes, amikor 323 ismerősből kb. 2 ember lájkol.

Erről azok az emberek jutnak eszembe, akik akkor is elmennek házibuliba ha nem hívták őket, vagy elmennek egy koncertre, akár szeretik az előadót akár nem, csak hogy elmondhassák, hogy igen, én is ott voltam. Ami megint csak elég szomorú.

Igazából az elmúlt 23 évben 2 embertípust tudtam megkülönböztetni egymástól. Az egyéniségeket, és a tucatembereket.

Az egyéniség valóban jó fej, és tényleg szeretik. Ő úgy öltözködik ahogy akar, és nem foglalkozik azzal, mások mit mondanak. Akkor sminkel, amikor úgy akarja, és nem akkor, amikor akár csak a sarki boltba megy le. Azzal barátkozik, aki szimpatikus neki, és olyan bulikba jár, ahol tudja, hogy jól fogja magát érezni. Az egyéniségnek saját gondolatai vannak, saját elvárásai önmagával szemben, és ha nem érzi jól magát a bőrében, azt rendszerint egyetlen barátjával beszéli meg, nem az összes ismerősével. Azzal jár akivel akar, és nem azzal, aki még a barátainak is tetszik. Ha egyetemre megy, olyan szakra megy ami érdekli őt, és nem olyanra, amiből meg is lehet élni. Saját törvényei vannak, és saját rend szerint éli az életét. Akkor iszik ha jól esik, és nem akkor, ha a többiek is, és nem érdekli ha annyira részeg, hogy utána fetreng a földön, és mindenki rajta nevet, mert Ő jól érezte magát. Az egyéniségnek bármikor megmondhatod a véleményedet, nem fog rajta megsértődni, mert biztosan neki is van egy véleménye rólad. Egy önálló véleménye, ami tényleg a sajátja, és nem másoké. Az iskolában, vagy a munkahelyén rendszerint a kisebbséghez tartozik, és nem érdekli, hogy emiatt lenézik. És nem rak ki mindenféle lájkot a falára, mert tudja, hogy őt akkor is szeretik, ha ezt nem kell mindenki előtt megmutatni.

Az egyéniséggel ellentétben a tucatember lehet hogy jó fej, és az is lehet hogy szeretik. De úgy öltözködik ahogy a barátai/barátnői, "egyenruhában" jár, és akkor is sminkel, ha csak aludni megy, mert rondán nem lehet szépeket álmodni. Azzal barátkozik, akivel a barátai, akár szimpatikus, akár nem. Olyan bulikba jár, amilyenekbe a barátai, akár jól érzi magát, akár nem. Nincsenek saját gondolatai, azt gondolja, amit a többiek. Az elvárásai is a barátaié. Ha valami baja van, azt mindenkivel megbeszéli, mert kell a megerősítés. Azzal jár, akit a barátai mondanak, mert ha a barátainak nem tetszik a srác/lány, akkor neki sem. Olyan szakra jelentkezik, amilyenre a többiek, mert szerinte csak az a jó. A barátai törvényei alapján működik, és az ő általuk felállított szabályok alapján él. Akkor iszik ha a többiek is isznak, és nem mer berúgni, mert akkor kinevetik, még a barátai is. Nem mondhatod meg a véleményedet, mert akkor megsértődik és sír, és a barátai is utálni fognak, mert egy véleményük lesz rólad. Nincs önálló véleménye, és az iskolában vagy a munkahelyén azokhoz húz, akik menőbbek. És persze tele bassza a falat mindenféle szarral, csak hogy megerősítést kapjon mindenki előtt, hogy igen, ő jó ember, és őt szeretik.

Lehet, hogy kicsit sarkalatos a dolog, és nagyon beszorítom az embereket két csoportba, de az általános tapasztalat sajnos az, hogy ez valóban így néz ki.

Mindkét csoportból vannak barátaim, mert alapvetően nem ítélem el egyik oldalt sem. Sikerült kialakítanom olyan viszonyokat, amikben még a tucatember is egyéniség lehet, mert megkövetelem tőle, hogy egyéniség legyen. Igyekszem minden emberből egyéniséget faragni, kisebb-nagyobb sikerekkel, mert bár tudom jól, hogy este úgyis tucatember lesz, és a tucatbarátaival bulizik valahol, délután nálam még egyéniség. És ha sikerül elérnem, hogy a tucatbarátai között is megmutassa, hogy egyéniség, azt már sikernek könyvelem el.

Persze, ez nem mindig jó, mert így az ember rengeteg "barátot" veszíthet, de erre a helyzetre is érvényes az a snassz kifejezés, hogy "akkor ők nem is voltak igazi barátok...". De ne aggódj, én itt vagyok, rám bármikor számíthatsz, még hajnali 3-kor is felhívhatsz, fel fogom venni a telefont, és megbeszéljük. Csak egyet ígérj meg nekem, légy önmagad.

Legyetek önmagatok.

Rájöttem, a marketingesek a nőkre utaznak. Jó, oké, ezt eddig is tudtam, de csak valahol mélyen, tudat alatt. A minap viszont teljesen megvilágosodtam.

Az történt ugyanis, hogy hazafelé tartottunk piacozásból Nősténnyel, Izával, és Anyuval, és sem Izáéknak, sem nekünk nem volt mit vacsorázni, így Nőstény, és Iza behúztak a boltba venni valamit, én addig Anyuval álltam kint.
A mi vacsoránk zöldborsófőzelék lett virslivel, meg kaszinótojás desszertnek, Izáéknál sem volt sokkal nagyobb a repertoár.

Nézzük, mennyi időbe telik ezeket megvenni:

A zöldborsófőzelékhez kell, és nálunk nem volt itthon: zöldborsó, és virsli. Meg vettünk tejet.
Egy Match-ben ezek viszonylag közel vannak egymáshoz, lévén a bolt nem olyan hatalmas, így én azt számolom, hogy ezek beszerzése kb. 2-3 perc, és akkor még válogattam is. Mivel ők ugye ketten voltak, és azért vettek még ezt-azt, így a kosár tartalmát nem több mint 5 perc alatt lehet telepakolni, válogatással. Plusz még a sorban állás, a fizetés, és a szatyorba pakolás, szóval a folyamat maximum 15 percet vesz igénybe.
Legalábbis nekünk, férfiaknak. Izáék ugyanis CSAK 20 percig szedték össze az összeszedni valót. Majd ugye a sorban állás, a fizetés, és a pakolás, aminek egyébként szerves részét képeztem én is.

És akkor megvilágosodtam.

Rájöttem ugyanis, hogy nem csak az én fejemben él az az elképzelés, hogy a boltokban úgy pakolják fel a polcokat, hogy szépen végighaladj minden soron, mert biztos van egy-két dolog, aminek egyáltalán nem ott a helye, de megfogja az embert. Persze, értem én, el kell adni, nincs is ezzel semmi baj.

Viszont kérdem én, drága férfi társaim: egy rutin teszkós vagy auchanos bevásárlásnál, mondjuk ilyen nagy havinál, nektek mennyi időt vesz igénybe a folyamat? Mert ha felszorozzuk az amúgy 5 percet amit bent töltünk a vásárolt termékek mennyiségével, és hozzávesszük a boltban kapható termékek sokféleségét, akkor is biztos vagyok benne, hogy egy nagy bevásárlás nem tart tovább 1 óránál, és ebben benne van a sorban állás, a fizetés, és a pakolás is. Ha ügyesek vagyunk, még a kocsiba is bepakoltunk, és indulhatunk is haza.
Na most én jártam Nősténnyel TESCO-zni, mert bárki bármit mond, még mindig ott a legolcsóbb minden, igaz, ennek megvan az a hátránya, hogy a darált hús - hiába van ráírva egy dátum - másnap estére megrohad a hűtőben, így azt még aznap spagettivé, vagy fasírttá kell alakítani. De a lényeg, hogy a mi TESCO-s kirándulásaink - mert felértek annak - minimum tartottak egy órán keresztül, és akkor még csak bent mászkáltunk.

Ugyanis mi van egy TESCO-ban, ami érdekelhet egy férfit? A hifik, a tévék, számítógépes dolgok, szerszámok, egyéb háztartási dolgok (izzók, lámpák, kapcsolók, stb.), telefonok, GPS-ek, PDA-k, és az autós részleg. Na ezeket kb. 30 perc alatt nagyon alaposan át lehet tekinteni, mert MI tudunk szelektálni, így azokat a dolgokat, amikről tudjuk hogy már a futószalagról is szarul jöttek le, kizárjuk a látóterünkből, és koncentrálunk az igazán fontos dolgokra.

De a marketingosztály ezeket a dolgokat, igen elmés módon nagyon messze helyezte el egymástól.

Menjünk sorba:

Ha bemész mondjuk az Óbudai TESCO-ba, akkor rögtön a bejárattal szemben van a műszaki osztály.

- Tévék. Odaslattyogsz, és rögtön kizárod a kis méretű, márkátlan, ronda, formátlan tévéket. Oké, maradt 3. Ez drága, ez keveset tud, ez jó árban van, de tuti szar. Tévék letudva.
- Monitorok. Kicsi, márkátlan, ronda megint csak kizárva, maradt mondjuk 5. Na ilyen van otthon nekem, ilyen az asszonynak, a másik 3 nem FullHD-s, mehetünk tovább.
- Házimozik. Nem kell, már van otthon jobb 5.1, rákötöttem mindent, bár egy ilyet elfogadnék. Tovább.
- Hifi. Na, ez kényes kérdés, mert van 2 jó, és ugyanazt tudják, csak az egyik fekete, a másik barna. A fekete jobban néz ki, de drága. És amúgy is, az 5.1 tud mindent. Tovább.
- Számítógépes játékok. Megvan, megvan, megvan, letöltöm, szar, szar, letöltöm, megvan, megvan. Tovább.
- Számítógép alkatrészek. Neem, TESCO-ban biztos nem veszek. Tovább.
- Telefonok, PDA-k. Jól néznek ki, ezt megjegyzem magamnak, otthon ránézek. Tovább.

És itt jön el az a pont, hogy a Nőstény rendszerint még csak a játékosztályon nézi a plüssöket. Oké, megvárjuk, mert a műszaki osztály, és a szerszámosztály között van 4 blokk, azokon végig kell menni. Tálak, oké. Terítők. Ágyneműk. Konyhai eszközök. Tovább, tovább, haladjunk már. Na, szerszámosztály, király!
- Fúrók. Van otthon HILTI, nem kell ez a gagyi. Tovább.
- Kézi szerszámok. Van minden, csak fene tudja hol van szétszórva, de ez a kézi gyalu menő, lehet kéne egy esztergagép. Tovább.
- Ó, csavarok, tiplik. Abból mindig kell, de azt nem itt veszem meg. Tovább.

És szerszámosztály vége. Megyünk tovább, háztartási eszközök.
- Kapcsolók. Jól néz ki, érintős, kéne 3, de nem itt. Tovább.
- Kaputelefon. Van otthon. Tovább.
- Biztonsági kamera. TESCO-ból? Komolyan? Tovább.
- Izzók. Kéne egy rahedli, de LED-es, az itt úgysincs. Tovább.
- 500W-os refi. Kéne kettő a kertbe, de Baumaxban olcsóbb. Tovább.

És háztartási eszközök vége. De nem baj, a következő sor az autós részleg. És a fent említett 30 percből itt megy el kb. 10. Mert találunk dobókockát, fényvisszaverőt, villogót a tetőre, ledes műszerfal-világítást, illatosítót, traffimérőt. Mindegyiket jól megnézzük, megjegyezzük, este ránézünk neten. Mehetünk tovább.

- Oké szívem, téged érdekel még valami? - tesszük fel ezt az ostoba kérdést. És persze igenlő választ kapunk rá, úgyhogy további másfél órán keresztül fogjuk még tolni a kocsit, ami érthetetlen módon olyannyira megtelt már, hogy alig bírjuk el, pedig semmit nem raktunk még bele.

Aztán majd a pénztárnál a végösszeg láttán eszünkbe jut, hogy legközelebb talán egy kicsit kevesebb dolgot kéne venni. És mindig elhatározzuk, persze tudjuk hogy soha nem fog megtörténni, pedig annyit mondogatjuk magunkban a következő mondatot:

"Legközelebb Nőstény nélkül jövök...".

Azt gondolom bátran kijelenthetem, hogy amint egy háztartásban elhangzik a "mosogatás" szó, velem együtt minden férfi társamnak összeszorul a gyomra. Ez a kifejezés egyébként más-más kontextusban még elemibb reakciót tud kiváltani belőlünk.

Ilyen például a "Drágám, ma én mosogatok.".

Ilyenkor hátradőlünk a kanapén, bekapcsoljuk a tévét, és keresünk egy meccset, amíg az asszony a konyhában robotol.

Vagy ilyen a "mosogass el!".

Minden férfi társam tegye a szívére a kezét, és mondja, hogy ilyenkor ő is lakóhelye legkülönbözőbb szegleteibe próbál elbújni a feladat elől. Illetve tisztelet a kivételnek, de gyanítom, hogy azon férfiak, akik örömmel mosogatnak vagy teljesen őrültek, vagy homoszexuálisak. Na nem mintha problémám lenne ezzel, de én egy szellemileg teljesen normális heteroszexuális férfi vagyok, ebből eredően gyűlölök mosogatni.

Mert melyik férfi szereti azt, ha szétázik a keze a víztől, mosogatószeres lesz a nadrágja, és különben is milyen rohadt undorító már a kajamaradékot kapargatni mások után? Nem beszélve arról, hogy ezek után persze büszkén nézünk párunkra, hogy igen, megcsináltuk, és várjuk az ódákat arról, hogy ilyen tiszták még sosem voltak az edények, és milyen zseniális a technika, amivel elvégeztük a feladatot, igazán megtaníthatnánk rá őt is, erre mit kapunk? Egy dörmögést az általunk imádott nő szájából, miszerint "én ezt csinálom egész nap...".

Persze van még bajom a mosogatással. Általában az, hogy vegyszerszagú lesz a kezem, a nadrágom, az ingem, a cipőm, hogy egy helyben kell állni, és borús monotóniával kaparni a tányérokról a mocskot. Most komolyan, nem lenne egyszerűbb, ha valaki beáztatná, mielőtt berakja a mosogatóba? Ja, hogy nekem kellett volna? Hát, akkor bocsánat.

Most azokról a nőkről szeretnék beszélni, akik háztartásbeliként vannak otthon.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy azok a férfiak akik átvállalják a házimunka egy részét, előbb-utóbb azt az érzést kezdik sugározni a nő felé, hogy ez nem is olyan bonyolult feladat, ha még ő is meg tudja csinálni, és ezzel gyakorlatilag elvész a nők monopol helyzete a szaros gatyák és izzadtságos pólók, koszos ablakok, és a poros szőnyegek útvesztőjében.

És ha ez a folyamat beindul, a nő irigy lesz, és elkezdi majd kritizálni a munkánkat. Hogy ez miért ilyen, az miért olyan, ezt nem így kellett volna, azt én úgy szoktam csinálni, és különben is, én ezt csinálom 20 éve, honnan veszed, hogy te jobban csinálod.

Amikor túl vagyunk az első vitákon, és a nő ráébredt arra, hogy kemények vagyunk és nem adjuk fel, akkor jön az önsajnálat. Hogy ő már nem jó semmire, nekünk már semmi nem jó, amit ő csinál, hogy akkor csináljuk az egészet mi, mert mi úgyis jobban tudjuk. És hiába bizonygatjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz, ő morcos fejjel ül majd a kanapén, és valami szappanoperát néz.

Aztán egyszer rádöbben arra, hogy már mindent mi csinálunk, és neki nem maradt semmi, ezért unatkozik. Ha anyagi helyzetünk nem engedi meg a szolit és a botoxot, akkor elkezdi újfent kritizálni a munkánkat, lévén az ég világon semmi más dolga nincsen. Aztán elkezdi kijavítani a "hibáinkat", ami természetesen minket nagyon idegesít, hiszen oda tettem ahová való, tiszta, mert felmostam, akár a padlóról is lehetne enni, finom, mert anyádnak is ízlik, satöbbi. És akkor előbb-utóbb feladjuk, és azt mondjuk, hogy csinálja ő, de erre persze húzni fogja a száját, hogy mi csak ki akarunk bújni a feladat alól, és azt akarjuk, hogy ő izzadjon alatta, mert lusták vagyunk, és trehányak.

Aztán a kezébe veszi a felmosót, és soha nem látott gondossággal mossa fel a konyhát, és néz ránk önelégült arccal, hogy "látod apukám, így kell ezt csinálni!". Akkor átöleljük, megcsókoljuk, és elmondjuk, hogy valóban neki volt igaza, ő jobban csinálja, és ilyen szépen mi sosem tudtuk megcsinálni. És látjuk rajta, hogy boldog.

Aztán, ahogy telik-múlik az idő, egyre többet, és többet akar, így nekünk már nem maradt semmi, és egy kellemes vacsora után elhangzik az a mondat, amely olyan gyönyöröket okoz nekünk, amire csak nagyon kevés dolog képes:

"Drágám, ma én mosogatok.".

Aktuálpolitikai bejegyzés...

Megjelent indexen egy videó arról, hogy február 6-tól dohányzási tilalmat vezettek be a BKV megállóiban. Én meg a hülye fejemmel elolvastam néhány kommentet, és azon voltam, hogy rögtön felkötöm magam.

Namost egyrészt én tudtam erről a rendeletről, úgyhogy engem úgy különösebben nem lepett meg, mert mondjuk én odafigyelek arra, hogy mi történik a nagyvilágban, és nem később érnek pofánbaszásként a dolgok. Másrészt viszont több emberrel is megbeszéltem már, hogy mit gondolok erről, de úgy érzem, hogy senki nem figyel rám, úgyhogy remélem kint leszek index címoldalon, hogy a sok hülye végre megértse, hogy miről szól ez az egész.

Ez a rendelet két okból készült el.

1. Minden embernek megvan az alkotmányos joga az egészséges életmódhoz, és a legtöbb állami, és nagyvállalat igyekszik ezt lehetővé tenni számukra.

2. Minden embernek megvan az alkotmányos joga a dohányzáshoz, és a legtöbb állami, és nagyvállalat igyekszik ezt lehetővé tenni számukra.

Na akkor kérem szépen, adódott ugye egy kurva nagy probléma, mert hogyan is egyeztessük össze ezt a két dolgot? Mert hiszen van erre megoldás, illetve alkalmaznak néhány verziót, a kijelölt dohányzó helyektől kezdve az "itt tilos a dohányzás" táblán keresztül a "A BKV megállóiban február 6-tól tilos a dohányzás" dologig. De hogy jobban értsétek, mert a kommentekből az jött le, hogy kurvára nem értitek, vegyük szépen sorra ezeket a dolgokat.

A kijelölt dohányzó hely lényege ugye az, hogy ha én teszem azt egy bölcsődében dolgozom, de dohányzom, akkor ne legyek hátrányos helyzetbe hozva azáltal, hogy rajtam kívül mondjuk senki nem dohányzik, így a munkáltatómnak kötelessége kialakítani egy olyan területet, ahol nyugodtan elfüstölgethetek, ha van rá időm. De lehetek én buszvezető (ez később fontos lesz), takarítónő a BRFK-n, vagy akár könyvelő a TESCO-nál, édes mindegy, ha azt is mondják, hogy az épületen belül sehol, akkor az épület előtt/mögött/mellett létre kell hozni a "dohányzót".

Eddig ugye világos.

Az "itt tilos a dohányzás" lényege abban testesül meg, hogy azokon a helyeken, ahol egyébként nem lehet kialakítani a dohányzót (ilyen ugye az aluljáró, a az orvosi rendelő, vagy a kórház), ott el lehessen kerülni már csak a lehetőségét is annak, hogy lesz legalább egy hülye naponta, aki rágyújt.

És akkor elérkeztünk ugye a dolog lényegéig, ami ez az új rendelet.

Minden dohányzó ismerősöm tegye a szívére a kezét, és mondja velem, hogy "én sem örülnék annak, ha slaggal locsolnák a pofámat", mert erről van szó kéremszépen. Hogy vannak emberek, akiket kibaszottul irritál, ha a pofájukba fújjuk a füstöt. És igazuk van, hiszen megvan nekik ugye az az egészséges életmódhoz való joguk. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha ott locsolhatnának az emberek slaggal, ahol akarnak, mert mondjuk semmilyen törvény nem szabályozza ezt, és lennének olyanok, akik beállnak a buszmegállóba slagolni, és jól pofán slagolnának másokat, mert nekik ezt senki nem tiltja meg. Ja, hogy minket zavarna, ha úsznánk a vízben? Hát a nemdohányzókat meg zavarja, hogy úsznak a mi füstünkben, és iszonyat büdös lesz a kabátjuk, mire hazaérnek.

Így a BKV kitalálta azt, hogy az ő területükön NE lehessen dohányozni. Igazuk van.

Egyet kell viszont értenem néhány kommentelővel, illetve csak részben, mert sok mindenben eléggé a végletekbe menően szárnyalt az agyuk.

Egyrészt az, hogy a robbanómotoros járművek, meg a busz sokkal büdösebb, mint az én cigarettám, az sajnos egy olyan dolog, amiben kényszerhelyzetre vagyunk ítélve, mert a robbanómotoros autók, meg a busz nem tud leszokni a kipufogásról, és nem is lehet őket kitiltani a megállóból, hiszen ugye rengeteg olyan megálló van, amit az úttesten alakítottak ki. Amúgy éljen a troli.

Másrészt pedig, hogy két méterről is a pofájukba megy a füst, az meg tulajdonképpen le van szarva, mert normális ember amúgy sem dohányzik a buszmegállóban, mert paraszt dolog.

Van viszont nekem néhány kérdésem, amik megjelentek a kommentek között, de nem a megfelelő formában, mert ugye sokan arra panaszkodnak, hogy honnan lehet tudni, hogy meddig tart egy buszmegálló.

Én arra vagyok igazán kiváncsi, hogy úgy egyébként mekkora egy standard buszmegálló? Vagy egy standard villamosmegálló? Arra gondolok, hogy az oké, hogy az útpadkától számított két méter. Jó, de merre is? Mert ha merőlegesen az út irányára, akkor az lehet akár egy 2cm-es sáv is, két méter szélességben, ha pedig még párhuzamosan is 2 méter, akkor viszont kérdem én, van-e engedélye arra a BKV-nak, hogy az egyébként 16,5 méter hosszú 280-as Ikarus csak csupán 14,5 méterrel nyúljon bele a járdába? Vagy ez úgy van, hogy legalább olyan hosszú, mint a busz, ami benne áll? Mert akkor meg, ha nem áll bent a busz, akkor ugye ott egy semmennyire hosszú, ámde 2 méter széles rész a buszmegálló. Vagy akkora, mint a benne álló busz, akkor is, ha a busz nem áll benne? Mert akkor meg szeretném tudni, hogy az adott buszmegállóban milyen típusú buszok állnak meg, hogy ki tudjam számolni, hogy mikortól 2 méter. Vagy mi van azokkal a villamosmegállókkal, ahol az utasok az úttestre szállnak le? Mert ott ugye nincsen útpadka, ergo arra a megállóra NEM érvényes a határozat.

Illetve olyan dolgok érdekelnek még, mint hogy megszegem-e a tilalmat akkor, ha a járda, ahol a megálló elhelyezkedik nincs 2 méter széles (pl. a 86-os időszakos megállója a Gellért térnél), de én mégis átsétálok rajta, dohányzás közben?

Vagy hogy mi alapján határozzák meg a helyszíni bírság mértékét, ha fülön csípnek? Hogy hány cigi van a számban, hányan állnak a megállóban, mennyi van még a cigimből, melyik kezemben tartom, vagy hogy milyen erősségű, esetleg márkájú? Mert ezek nincsenek megmagyarázva, csókolom.

Meg van ugye az a problémám, hogy mi minősül dohányzásnak? Annak minősül-e, ha csak ég a kezemben a cigaretta, de nem szívok bele, mert valaki másét fogom? Vagy az, hogy előttem van a járdán egy égő cigi?

És ugye kicsit feljebb mondtam, hogy fontos lesz még a buszsofőr. Mert ugye tudjuk, hogy a buszsofőr szolgálati idejében nem hagyhatja el a BKV területét, amibe beleértendő a busz, a buszmegálló, a remiz, a szolgálati helyiség, satöbbi, satöbbi. Hogy akkor ő speciel hol gyújt rá? Mert hiszen ott, ahol nincs külön szolgálati helyiség, csak a busz maradt neki, illetve a buszmegálló, de mindkét területen tilos a dohányzás, ott őt már megfosztották a dohányzáshoz való jogától.

Sokan mondták, hogy nem értik, miért nem bírják ki a dohányosok, hogy egy 40 perces utazás közben ne gyújtsanak rá. Megjegyezném, egyetlen olyan ismerősöm sincs, aki utazás közben rágyújtana. Rágyújt a megállóban, illetve mellette, és ha jön a busz, akkor elnyomja, majd ha leszállt a buszról, újra rágyújt. Kérdem én, hogy mi ezzel a baj? Mert értem én, nem bírjátok a cigiszagot, oké. Én meg nem bírom, ha a megállóban a srác egy hatalmas hamburgert zabál és mellépotyog a paradicsom, illetve ha azt kell néznem hajnali 8-kor a metróban, hogy fornettivel morzsálja tele az egész kurva kocsit, amire jönni fognak a patkányok. Tiltsuk is be a megállóban/járművön való evést-ivást, mert bizony azt sem szeretem, ha ott iszik a buszon, és egy bukkanónál a képembe locsolja az egészet, vagy a megállóban véletlenül rám robban a felrázott kólás üvege. Miért nem bírja ki, hogy otthon egyen-igyon, vagy valahol egészen máshol, ahol Nekem nem szar?

És hát a legfontosabb számomra a hajléktalan-probléma. Hogy ott alszik a megállóban, és azért nem tudok egy rohadt fárasztó nap után leülni, miközben várom a buszt, mert össze szartafosta magát éjszaka, majd leborult onnan, és elmászott az első kocsmáig. De ugyanez érvényes magára a buszra/villamosra/metróra is.

De hogy összegezzem: az a baj ezzel a rendelettel, hogy megint csináltak valamit, csak nem jól. Egyetértek vele, mert van értelme, van logikai alapja, csak ez megint olyan, hogy "összecsapunk valami szart, azt jó lesz". Illetve hogy nem vették figyelembe azt a tényt, hogy nem lehet rendeletet alkotni úgy, ha a rendelet hatálya alá eső dolgokat nem tudjuk megfelelően meghatározni.

Én azért szurkolok, hátha ez mégis jó lesz.

*****UPDATE*****

Elolvastam a rendeletet megint (http://bkv.hu/upload/M_166/rek4/2334.pdf) de továbbra sem tudom, hogy mekkora a buszmegálló, 12, 18, vagy 36 méter, mert nincs odaírva, hogy mekkora buszok állnak meg benne, így azt gondolom, hogy egy standard buszmegálló 12 méter.

Továbbá gondom van az út hosszának meghatározásával, így pl. villamosmegálló esetén egyáltalán nem biztos, hogy fejben ki tudom számolni, hol van az 55 méter.

Remélem fel lesz festve.

Ezt a posztot egy igazi legendának ajánlom.

Aki nem tudja mi az a RPCJ, vagy kicsoda FreddyD, annak ajánlom, hogy mielőtt elolvassa ezt a posztot, nézzen utána a dolgoknak, mert állíthatom, nem fog mindent érteni.

Kb. 3 évvel ezelőtt felhívták a figyelmemet egy blogra, ahol mindenféle számítógépes játékok különböző hibáit mutatja be egy srác. Na mondom nézzünk rá, annyira nem lehet rossz, úgyis szeretek játszani, legalább tudom, hogy mivel nem szabad. Onnantól kezdve minden másnap azt néztem, hogy mikor rak fel új videót a srác.

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy FreddyD eddig minden igazi számítógépes játékosnak nyújtott olyan örömöket, amiket az angolul nem tudók (AVGN), vagy a lusták nem kaphattak meg. Nekem ez talán olyan volt, mint az első szex. Kétkedve, és félve mentem bele, de a végén rájöttem, hogy ezt akarom csinálni minden nap. Mármint FreddyD videóit nézni.

És ez az állapot egészen mostanáig tartott. FreddyD bazárja ugyanis bezár.

Biztos vagyok benne, hogy nem egyedül engem érint ez a probléma, ugyanis ha csak Freddy Twitterét nézem, azért van pár követője.

Freddy: az utolsó „videódban” azt mondtad, nem vagy legenda, és 5 hónap múlva úgyis mindenki elfelejt. Az kell mondanom, tévedsz.

Hiszen elég csak annyit mondanom, hogy vérző busz, City Interactive, Stella, esetleg Friedrich von IQ betyár, és ha még ez sem lenne mérvadó, elég az, hogy ha egy boltban valaki meglátja a Mesterlövészt, rögtön te jutsz róla eszébe. És biztos vagyok benne, hogy ez még nagyon-nagyon sokáig így is marad.

Megtanultuk tőled, hogy a gravitáció mit sem ér, hogy egy kamion hátrafelé akár ezerrel is tud menni, láttunk gumicsípőt, meg halál utáni táncot, egyhelyben megforduló náci katonát, küldetést, amiben egyetlen gombot kell csak megnyomni. Megtanultuk, hogy a falakon igenis át lehet menni, de egy bárpultra csak az ablakpárkányon keresztül lehet felmászni, és azt is, hogy semmit nem kell csinálnod a börtönben ahhoz, hogy a rendőrök lelőjenek. És ha le is lőttek, a súlyzó azért nem esik ki a kezünkből.

Arra is rájöttünk, hogy az amerikai katonák inkább futni hagyják az ellenséget, és csak hosszas hajsza után verik őket el, és arra is bizonyítékot nyertünk, hogy igenis, létezik olyan, hogy a semmiből tűnnek elő ellenséges katonák.

Általad láttunk száguldó traktort és kombájnt, idegesítő ellenfeleket a pályán, falba beakadó kispolákot, és falba beakadó bármit, földbe süllyedő embereket, falon átlógó fegyvereket, sőt azt is miattad tudtuk meg, hogy a falakon át lehet lőni úgy, hogy az ellenség nem is lát.

Sorolhatnám még, hogy mi mindent tanultunk tőled, de vannak ennél fontosabb dolgok is.

A kitartás, a szenvedély, az erő, és az akarat, amivel olyan játékokat is végigjátszottál, amik arra sem voltak érdemesek, hogy egyáltalán lepréseljék őket egy gyárban.

Sajnos azt kell mondanom – és ezzel biztosan nem vagyok egyedül – hogy te lettél a magyar PC gamerek hőse.

Tudom, nyálas, meg csöpögős, de igazán sok sikert kívánok az élet minden területén, remélem a filmes téma nem szűnik meg, és fogunk még felőled játékkritikákat látni.

Freddy:

Legenda lettél.

Előre leszögezem, nem akarok senkit sem bántani. Nem akarom hogy sértődés legyen belőle, nem akarom hogy emberek félreértsék amit írok.

Ez a történet egy házzal kezdődik:)

Tudniillik van egy rahedli ismerősöm, egy rahedli problémával, és szerencsére a legtöbbről tudok, mert általában okos megoldásaim vannak a problémáikra. De ma két konkrét emberről szeretnék írni, akiknek olyan problémájuk van, amit nem csak ők, még én sem, és szerintem senki sem tud megoldani.

Szóval adott egy fiú, és egy lány, nevezzük őket mondjuk Ádámnak, és Évának.

Ádám egy átlagos 19 (remélem jól emlékszem) srác, akinek vannak ugyan stiklijei, de amúgy jó gyerek.

Éva egy átlagos (még) 17 éves lány, idén nyáron tölti a 18-at (később ez majd fontos lesz).

Ádám és Éva együtt vannak már fogalmam sincs mióta, de boldogság van, és szeretet. Van viszont egy hatalmas nagy problémájuk, tudniillik Éva nevelt gyerek, egy családnál van, ahol nem érzi igazán jól magát, mert:

- a szülők a Németh Sándor féle Hit Gyülekezetébe járnak (ilyen ismerősöm van még egy, de róla majd később:));

- nem szeretik Évát;

- folyton azzal szekálják, hogy Éva menjen velük a gyülibe;

- igazából az a szerencséje, hogy a lélegzés nincs neki megtiltva, amiért az előbbit nem iktatta be az életébe.

Na szóval, adott kérem szépen a helyzet, ami igazából csak Ádámnak, és Évának kellemetlen, de - lévén róluk van szó - ez történetünk legfontosabb momentuma.

Ádámék kb. 1-1,5 évvel ezelőtt odajöttek hozzám, és elmesélték, hogy na ez van, és hogy Ádám szeretné valahogy elhozni onnan Évát, hogyan lehetséges ez.

Természetesen jómagam felütöttem a Csjt-t, és elkezdtem keresgélni, hogy ilyenkor mi is van.

Na ilyenkor az van, hogy:

- ha Éva szeretne onnan eljönni, akkor be kell slattyogni a gyámügyhöz, el kell mondani hogy mivan, a gyámügytől valaki ki fog menni a családhoz, felmérik a helyzetet, és - akár igaza van Évának, akár nincs - el fogják onnan hozni. Itt kétfelé oszlik a dolog, ugyanis Éva két helyre kerülhet:

     - állami gondozásba, vagy

     - nevelőszülőkhöz.

- ha Éva ugye szeretne onnan eljönni, akkor beslattyog a gyámügyhöz, elmondja hogy mivan, és... nem történik semmi.

Bizony ám, ilyen is van, hogy a gyámügynél létszámhiány van, a szociális gondozók, akik a családhoz járnak túlterheltek, így Éva már nem fér bele az időbe. Ádáméknak legalábbis ezt mondták.

De térjünk a lényegre.

Joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogy ha lehetőség van a nevelő szülőkhöz kerülésre, akkor miért is van itt az állami gondozás?

Hát leginkább azért, mert egy 17 éves lányt senki sem szívesen fogad be a házába arra az egy évre, amíg betölti a 18-at, és mehet amerre lát. Mert menni fog.

És itt lett ugyebár fontos, hogy Éva mikor is tölti a 18-at. Ugyanis a Csjt szerint, ha a nevelt gyermek betöltötte 18. életévét, és teljesjogú állampolgárrá vált, bármikor eljöhet a családtól, csak le kell jelentenie a gyámügy felé. Ez ugyebár a másik lehetőség. De addig marad az állami gondozás, ahová viszont saját szabad akaratából akkor megy vissza, amikor akar.

Na ezt el is mondtam Éváéknak, és javasoltam, hogy Éva egyelőre maradjon a kicsi popóján, mindenki jól jár vele.

Majd kb. három hónappal ezelőtt Ádámnál voltam üdítőzni, és mondta, hogy megint előtérbe került a szitu, azzal a változással, hogy Ádám édesanyja vállalta, hogy Éva költözzön hozzájuk. Azzal Éva is jól jár, Ádámnak is ott lesz Éva, és természetesen - lakhatásért cserébe - Éva majd aktívan hozzájárul a ház körüli dolgokhoz, ezzel megkönnyítve Ádám édesanyjának a dolgát.

Igen ám, de anyuka olyan helyen dolgozik, ahol időnként felülvizsgálják az alkalmazottakat, hogy minden szépen, rendben megy-e, és hogy minden olyan-e, mint amilyen eddig volt. Ergo, ha Éva beköltözik oda, és jön egy ilyen felülvizsgálat, akkor ott csúnya-csúnya dolgok is történhetnek. Bevallom, ezt a részét nem teljesen értem a dolognak, de ha Ádám, és az ő anyukája mondja, akkor biztosan így van.

Na lényeg a lényeg, megkérdeztem Ádámtól, hogy teljesen biztos-e abban, hogy örökkön örökké szeretni fogja Évát, mert ha nem, akkor eszükbe ne jusson Évát odaköltöztetni, hiszen ha mégse jön össze a dolog, akkor ott viszont - és ez számomra is érthető - csúnya-csúnya dolgok is történhetnek. Akkor megint elült a dolog.

Kb. 2 napja Ádám megint megkeresett, és elszomorkodta, hogy karácsonykor olyannyira kiakadt Éva nevelőszülein, hogy fogta magát, átbumlizott az egész városon, és elküldte anyukát a picsába. Azóta szent a béke, blablabla, viszont Ádám azt a határt keresi, ahol már el kell hozni onnan Évát.

És akkor elmeséltem neki az alom-teóriát, ahogy most elmesélem nektek is.

Vegyünk egy alom kiskutyát, meg persze az anyjukat.

Amíg a kiskutya az alomban van, addig van élelem, van meleg, van fekhely, van biztonság. Egyedül annyi a dolga, hogy versenyképes maradjon a többiekkel szemben. De ha kivesszük a kiskutyát az alomból, és addig-addig tutujgatjuk, amíg át nem veszi a testszagunkat, majd visszatesszük az alomba, akkor bizony az anyja 90%-os eséllyel el fogja utasítani, így a kiskutya előbb-utóbb elpusztul, hiszen nincs élelem, nincs meleg, nincs fekhely, nincs biztonság.

Ugyanez a helyzet Évával is. Amíg Éva a nevelőszülőknél van, addig van élelem, van meleg, fekhely, biztonság, áram, víz, internet, satöbbi. De amint Évát kivesszük az alomból, és addig-addig tutujgatjuk, amíg teljesen át nem veszi a szagunkat, majd rájövünk, hogy mégsem kell, mert meguntuk, vagy sok vele a baj, és vissza akarjuk tenni a szülőkhöz, akkor a nevelőanyja tuti hogy ki fogja adni az útját. És Éva még nincs 18 éves, így nem dolgohzat annyit, és úgy, hogy stabilan meg tudjon állni a saját lábán, ami azt eredményezi, hogy az utcán fog megfagyni valahol télen, vagy éhen hal a Blahán, hiszen ki ő, hogy a sor elejére álljon, amikor osztják az ételt?

Azt tanácsoltam Ádámnak, várjanak addig, amíg Éva be nem tölti a 18-at, akkor majd elmegy valahová dolgozni, ahol annyit, és úgy tud dolgozni, hogy legyen neki miből egy kis albérletbe menni többedmagával, és akkor majd lehet gondolkozni azon, hogy kivegyük-e az alomból, vagy sem. És addig mindössze annyit kell tennie, hogy elviseli a lelki terrot, amit a nevelőszülők alkalmaznak fölötte. Nem nehéz, én 19 évig bírtam, mégis ember lett belőlem.

Azt persze elfelejtettem elmondani Ádámnak, hogy mind emberből vagyunk, és nagyon vigyázzon, mert a hirtelen jött szabadság, hogy oda megy ahova akar, és akkor amikor akar, és azt csinál amit akar, sőt, még emberekkel is találkozik, nem jelent garanciát arra, hogy Éva is örökkön-örökké.

Természetesen nagyon remélem, hogy örökkön-örökké lesz, hisz mind arra vágyunk, hogy legyen valaki, akivel örökkön-örökké.

Mindentől eltekintve én azt látom, hogy Éva még mindig él, még nem roppant bele a teherbe, még bírja egy darabig, és már csak hónapok vannak hátra addig, amíg el kell döntenie, hogy ott marad az alomban, vagy kimászik.

És addig Ádámnak is türelmesnek kell lennie.

Szóval rég nem írtam, de ez most bassza a csőrömet.

Iza mondta, hogy osztálypénzt kéne fizetnie, 4.000 forint képében. Namármost ugye az osztálypénz elvileg törvénybe ütköző dolog, bár így hajnalhasadtakor lusta vagyok törvényt keresni, de elvileg a 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról valahol a 114.§ környékén részletesen taglalja, hogy mi az, amit az iskolának finanszíroznia kell, illetve hogy az iskola finanszírozásába mi tartozik bele.

Na akkor felmerül ugye a kérdés - hiszen ugyanez a törvény kimondja azt is, hogy az ilyesfajta foglalkozásokat az iskolának KELL finanszíroznia - hogy akkor mire is kell az osztálypénz?

Mert ugye mi is az osztálypénz?

a) az az összeg, amit az iskola év elején, a szeptemberi szülői értekezleten egyeztet a szülőkkel, akik ezt az összeget - tetszés szerinti elosztásban - egy évben megfizet az iskola részére, hogy majd ebből később a gyereknek jó legyen;

b) az az összeg, amit a tanár akkor is elkér, ha nem beszélt meg senkivel semmit, és később a gyereknek ebből jó lesz;

c) az az összeg, amit a tanár ugye elkér, és hát aztán isten tudja, hogy ezt ki mire költi el;

Ezt ki-ki döntse el saját ízlése szerint, de nekem azért van 1-2 ötletem, amik a c variáns felé hajlanak.

Ugyebár osztálypénz mindig volt, van, és lesz is, függetlenül attól, hogy hogy is áll az iskola anyagilag. Utánanéztem az interneten, hogy hol mire is megy el az osztálypénz, és a következőket találtam:

- osztálykirándulás

- fagyizás Szentendrén

- az osztályterem festése

- múzeumlátogatás Debrecenben

- év végén torta a srácoknak

- buszbérlés az iskola által finanszírozott osztálykirándulásra

ésatöbbi.

Menjünk szépen sorban, aztán meglássuk kinek van igaza:

Az osztálykirándulás - véleményem szerint - az a fajta tevékenység, amiből egy iskola egy évben maximum kettőt csinál, természetesen mindkettőt oktatási-nevelési célzattal. Na ez ugye akkor már beleesik abba a kosárba, amit az iskolának KELL finanszíroznia. Erre amúgy átlagban 1-2.000 forintot szoktak elkérni, azt is utazási költségre.

A fagyizás Szentendrén résznél én csak arra vagyok kíváncsi, hogy ha én befizetek havonta 2.000 forintot, akkor az egy évben átlagosan 20.000 forint csak tőlem, és hát ha 25-en vagyunk egy osztályban akkor az ugye 500.000 forint, csak az én osztályomtól. Egy gombóc fagyi átlagosan 150 forint - legalábbis errefelé - ami egy három gombócos édestölcséres csokirolós fagyit nézünk, akkor 600 forint körüli összeg. Plusz ugye a BKV jegy, ami oda-vissza mondjuk egy ezres (bár ma már rendszerint mindenkinek van bérlete). Ez az összeg így 1.600 forint, amit ha kivonunk abból a 20.000-ből, akkor bizony még mindig maradt 18.400 forintom.

Az osztályterem festését én alapból nem értem, hiszen az egy értékálló befektetés, amit te nem viszel magaddal, így azt az ingatlan tulajdonosának, így az önkormányzatnak kéne kifizetnie, és nem neked. De jó fej vagyok, kifizetem. Egy osztályterem átlagosan 35-40m2, arra elég 3 doboz dulux, darabja 6000 forint, részemre 720 forint.

A múzeumlátogatás Debrecenben már egy húzósabb történet, ámbár az is oktatási-nevelési célzattal történik meg, hiszen saját szórakozásodból nem biztos hogy lemész a Déribe ásványokat nézni. De ha mégis én fizetem, akkor Elvira szerint ez 1.950 forint, az oda-vissza 3.900 forint, plusz ugye ott a buszjegy, ami még mondjuk 600 forint, az összesen 4.500 forint. A múzeumbelépőt meg már tényleg fizesse az iskola.

Az év végi torta ugye megint egy kis fejszámolást igényel. Ha 25-en vagyunk az osztályban, és mondjuk a tanár nem akar smucig lenni, akkor mindnekire 2 szelet tortát vesz, plusz ugye ő maga, az 52 szelet. az 4 darab 12 szeletes, és mondjuk 4 krémes. Egy jobb fajta 12 szeletes 5.000 forint környékén van, egy krémes kb. 150 forint, így az összeg 20.600 forint, amit ha 26 felé osztunk, akkor 792 forintba kerül az én tortám. Marad 19.208 forintom.

A buszbérlés - természetesen ez sem az én költségem kéne hogy legyen - 4500-5000 forint egy órára, ami egy egész napos kirándulásnál mondjuk 50.000 forint. Az én részem ebből 2.000 forint, tehát maradt 18.000 forintom.

Tegyük fel, jó évünk volt, és mindent meg tudtunk csinálni az iskolával, így az én egy évre jutó összköltségem 2.000+1.600+720+4.500+792+2000=11.612 forint. 8.388 forintom még az iskolánál maradt. Ez osztályszinten 209.700 forint egy évben. Ha veszünk egy átlag középiskolát, ahol van 4 évfolyam, évfolyamonként 4 osztály, akkor az ugye 16 osztály, az egy évben 8.000.000 forint, amiből 3.355.200 az iskolánál maradt.

Eddig ugye stimt. Na akkor szőrszálhasogatok kicsit.

Tegyük fel, hogy ebből a 8 misiből 4-et az iskola amúgy is megkap az önkormányzattól, hiszen az önkormányzatnak kötelessége ezt kifizetnie. Tényleg. Ez ugye azt jelenti, hogy akkor a rám eső összegnek egy évben 1.612 forintnak kéne lennie. Tehát valahol elúszik 18.388 forintom.

Én azt gondolom, hogy az osztálypénz - lévén nem kötelező fizetni - nem egy szolgáltatás ellenértéke, ahogy pl. a tandíj, hanem az én hosszútávú befektetésem, amit az iskolánál tartok, és amit az iskolának rám KELL fordítania, illetve amit igény szerint - mint minden jó befektetésnél - akkor veszek ki, amikor tetszik, maximum bukom a kamatokat. Ezzel ellentétben ugye az az általánosan bevett gyakorlat, hogy az osztálypénzt akkor is beszedik, ha te nem akarod befizetni, mert addig baszogatnak, amíg kötélnek nem állsz. Na akkor viszont én a következőt szeretném:

- havi bontásban számlakivonatot arról, hogy az általam befektetett összeg ott van-e, ahová befektettem, illetve ők azt a befektetési formát alkalmazzák-e, amit én akkor választottam, amikor befektettem az összeget;

- igény szerinti betekintést a befektetésembe, a fentiek miatt;

- a befektetésem igény szerinti felfüggesztését;

- saját ütemezésű befektetési lehetőséget mind időben, mind összegben;

- a befektetett összeg tőkegaranciáját;

- illetve - tőkeveszteség nélkül elszámolt - tőkekivonási lehetőséget.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy attól félek, hogy az én pénzemet ellopják. Annyit szeretnék, hogy lássam, mi történik a pénzemmel, és ha valami nem tetszik, akkor azt egyetlen szó nélkül megtérítsenek a számomra.

Annyit szeretnék, hogy az én osztálypénzemből ne a takarítónő jutalékát fizessék meg karácsonykor, amivel persze nem azt szeretném elérni, hogy a takarítónő ne kapjon jutalékot.

Azt, hogy ha én valamire pénzt adok, akkor azt arra költsék el, amire ÉN kérem, hiszen ez - függetlenül attól, hogy hol is van - az ÉN pénzem. Azért tettem oda, ahova tettem, hogy később majd jól járjak vele.

Van egy ismerősöm, akinek az iskolájában minden osztálynak van egy bankszámlája, mert egyrészt nem drága megcsináltatni, másrészt rengeteg számla ingyen van, ha havonta x összeget teszel be, és 50.000 forint már nem kis pénz, főleg ha vállalod, hogy a 12 hónapból 10-ben ezt be is teszed.

Náluk minden tanulónak hozzáférése van a netbankhoz, illetve irat- és számlabetekintési joga van, hogy mindenki pontosan tudja, merre jár a pénze.

Nincs nálunk tandíj, hogy ilyen rohadt jól megy az iskolának, hogy nem kell az osztálypénzből festetni a tantermet, csak nem beszari az igazató, és ordibál az önkormányzattal, ha kell.

És milyen érdekes, náluk minden szülő minden hónapban befizeti a 2.000 forintot, mert pontosan tudják, mire lesz elköltve.

Nem kell készpénzben fizetni, elég ha átutalják az összeget a számlára, és az átutalási igazolást átadják az osztályfőnöknek, így senkinek nem kell a bankba rohangálnia.

Ja, és a röhej: tőkevédett pénzpiaci alapba fektetik a pénzüket, és év végén választhatnak, hogy a fennmaradt összeg rájuk eső részét (kamatokkal együtt) visszaigénylik, vagy bent maradjon a számlán, kamatozzon jövőre is, és akkor majd érettségi után nem üres kézzel kell kilépni a nagyvilágba, illetve van mit elinni az after-partyn.

Most őszintén... ez mindenhol olyan nehéz lenne?

Ezúton kívánok még soksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksoksok boldogboldogboldogboldogboldogboldogboldogboldogboldogboldogboldogboldogboldogboldogboldog anyáknapját az én egyetlen anyukámnak, aki akkor is szeret, ha nincs jó kedvem, és idegbeteg vagyok:)

Szeretlek:)

u.i.: szeretetből nem kopipeszteltem:)